A Dunánál(1936) az Eszméletkései párja. Az eszmélés verse ez is: a költő a valóság lényegi vonásaira döbben rá, s a felismert törvényszerűségek határozzák meg társadalmi és személyes célkitűzéseit.

A Dunánálaz óda klasszikus műfajának modern változata. Az ódát – s ez jellemző A Dunánálcíműre is – az érzelem és a gondolat, a személyes és az általános, a bensőséges és a magasztos egymásra rétegzése jellemzi. A víz- képzet és az óda műfaja már az európai kultúra kezdeteinél jelen volt. Még ősibb sajátossága a műnek a hármas tagolás.

Az alaphelyzet is azonos az eszmélés többi versével: egy adott pontról szemlélődik a költő, néz, hallgat és figyel. A külváros, a csillámló sziklafal, a semmi ága után most „a rakodópart alsó kövén”, a Duna-parton. A Duna a költő konkrét és elvont jelképeinek sajátosságait egyesíti. Nemcsak egy folyó, a magyarság és a közép-európai népek folyója, hanem a közös történelemnek is tanúja. A Duna konkrétan s a víz-képzet elvontan ősidők óta alkalmas az idő-élmény érzékletes megjelenítésére. Már Hérakleitosz is a folyóvízzel szemléltette a dialektika lényegét. (Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mire másodszor belelépünk, már más vizet érintünk.) Az állandó mozgás, a változás és ennek ellenére az önazonosság megőrzése, a rész és az egész (a csepp és a tenger) kapcsolata egyaránt kibontható a víz-képzettel.

A víz-képzetet gazdagítja az eső is. Az esők teszik naggyá a folyót, s ugyanúgy az életelvet jelképezik, mint az édesanya. Háromféle esővel találkozunk a 3. versszakban. A rövid idejű cseperészéssel, a hosszú és az örök esővel. Az időbeliség nemcsak a természeti jelenség tartamára vonatkozik, hanem a létezés történetiségére is, beleértve ebbe az élő, az élettelen természetet s az embert. A cseperészés még a versindító helyzetben, a rakodóparton éri a szemlélődőt, a barlangból már egy sok ezer éve élt ember is nézelődhet, az örök eső múltja pedig az idők végtelenébe vezet.

Az első rész víz-képzetei és kitüntetetten a Duna nemcsak a szükségszerűen időbeli mozgásra, változásra utalnak hangsúlyosan, hanem ennek ritmusosságára is. A víz hullámzik, ringat, remeg, s mindez következetesen az emberre is vonatkozik. A hasonlításoknak az ember és a természet kölcsönössége, rokonsága a lényege. A hullámzás olyan, mint a dolgozó ember izmainak mozgása, a folyó úgy ringat, mint az édesanya, a habok úgy remegnek, mint a temetők. S ez a hármasság egyúttal a lét szakaszait is jelöli: a kisgyermeket, a felnőttet és a halálba távozottat.

A ritmusosság formálisan és tartalmilag is elmélyíti a korrespondencia tudatát, vagyis azt a felismerést, hogy minden mindennel összefügg. Különösen a természeti és az emberi, az érzelmi és a gondolati, a jelenbeli és a múltbeli. Az összefüggések párhuzamosságokat és ellentéteket tárnak fel; az előbbiek olykor kiéleződnek, az utóbbiak olykor összebékülnek, olykor paradoxonként merevülnek meg.

óda: (a görög odé = ének szóból); lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz szól. Tárgya szerint lehet egyéni és közösségi, módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti. Eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős hangszerrel előadott dalt jelentett, jelentős képviselői: Szapphó, Alkaiosz, Pindarosz; Horatius költészetében emelkedett igazi magaslatokba, s divatos volt szinte minden újkori irodalomban. Különös jelentősége természetesen az antik irodalmak ízlését felidéző és eszményítő korokban volt, de a XX. században is kedvelt műfaj (pl. József Attila, Petri György).