A marxizmus tanítása szerint a 20. század fő vonása a kapitalizmus és a szocializmus, a burzsoázia és a munkásosztály világtörténelmi harca. József Attila költészetében ez a harc nemcsak jelen van, hanem néhány évig központi helyet foglal el. Nem a közvetlenül agitatív, hanem a későbbi, áttételesebb formanyelvű versekben tudta meggyőződését a legnagyobb művészi erővel kifejezni. E versek sorából is kiemelkedik A város peremén(1933), amely bizonyos szempontból az agitatív versek folytatásának is tekinthető. A munkásosztály szükségszerű győzelmét megcáfolhatatlan igazságnak tekinti a költő, logikailag és érzelmileg is a győzelem mellett érvel.

A vers kerete (az 1. és a 15–16. versszak) a költő monológja, a 2–14. szakaszban viszont osztályának személytelen tagjaként, többes szám első személyben fejti ki történelemszemléletét az alkotó. A többes szám nemcsak az azonosulást hangsúlyozza és a kifejtett igazságot teszi kétségbevonhatatlanná, hanem az agitatív jelleget is erősíti.

A vers indításában a keret nem különül el. Az 1. és a 2. szakaszszorosan összetartozik, hasonlataik egyetlen nagy hasonlat részei: a város peremén, alkonyatkor úgy rakódik le a korom, ahogy lelkünkre ül, szívünkre kövesedik a kor. A költő az 1. szakasz konkrét, tárgyias világához hasonlítja a 2. szakasz felvillantott társadalomképét, tehát az elvontat („Lelkünkre így ül ez a kor”).

A város pereme a költő életének tipikus színtere, egyúttal a munkásosztály is itt él és dolgozik. Az osztály ittléte törvényszerű, a költőé viszont a sorsközösség vállalásának jelképes kifejezője. A verskezdő helymegjelölés egyúttal a vers címe is. A címben lévő kép természetesen csak a vers ismeretében és a költői életmű egészének összefüggéseiben nyeri el teljes értelmű jelképiségét. Tárgyi elemeiben teljesen konkrét a város peremének képe, de nem egy bizonyos tájat rajzol, hanem általánosít, a külvárosi tájak jellegzetességeit keresi. Az általánosítást segíti elő az ismétlődést hangsúlyozó időszemlélet is: „ahol élek”; „alkonyokon”. A 2. szakasz társadalomképébe (elvontságába) viszont újra beépül a konkrét külvárosi táj képe, amely az előzmények után már eleve jelképesebb értelmű, s a mondat második fele teljessé teszi a konkrét és az elvont jelentéssíkok egybefonódását.

A munkásosztály s az egész dolgozó nép történelmi útját, múltját, jelenét és jövőjét a jelen felől vizsgáló mű első címe Ódavolt. A költő a munkásosztály materialista „eredetmondáját” alkotta meg a honnan jöttünk? mik vagyunk? mivé leszünk? kérdésekre keresve a választ. Az osztály létrejöttének végső értelme az, hogy betöltse történelmi hivatását („új nép”; „helyt állunk az emberiségért”; „hű meghallói a törvényeknek”; „győzni fogó”). Nem személyes vágyak fogalmazódnak meg, hanem a társadalmi törvény kap hangot.

Az öntudatos önelemzés(2–7. szakasz) az Istenre és az észre hivatkozó osztályok után az anyag gyermekeiként írja le a munkásosztályt. A tőkés társadalom is anyagelvű, de csak a maga hasznát keresi az anyag, az anyagot feldolgozó gép és a munkás (a munka) viszonyrendszerében. Így mind az anyag, mind a gép, mind a munka valódi társadalmi feladataival ellentétes szerepet tölt be. Ebből a folyamatból a gépet emeli ki a költő (8–10. szakasz). Bemutatja, hogy a gép – amely osztályok fölött álló hatalomként jelenik meg, s ily módon az ipari társadalom jelképeként is funkcionál – a burzsoáziát szükségszerű pusztulásba kergeti, a munkásságot viszont szolgálni fogja „kezes állat”-ként, mivel ez az osztály ismeri és alkalmazni is tudja a nagy többség érdekében az anyagi világ törvényszerűségeit.

A történelem már szinte minden feltételt megérlelt a munkásság győzelméhez. A 11–14. szakaszlátomás a jövőről, a forradalomról. Az ismétlődő „föl, föl” utalás az Internacionáléra, ugyanakkor a katolikus liturgia„Fel a szívekkel” (sursum corda) felszólítására is rájátszik. Mindhárom szakaszban szerepel a szív, s ez a szimbólum a fölemelés mozdulatával együtt fejezi ki a forradalom első szakaszát, a himnikus jövőt. A 14. szakaszban az elme kifejezés szerepel. A szív és az elme (az ész) e költészetben az öntudatlan és a tudatos életet különbözteti meg mind a személyiségre, mind a társadalomra vonatkozóan. A kapitalizmus kora a munkásság „öntudatlan” létének – kialakulásának és történelmi feladatra készülődésének – időszaka, s az „anyag”, a „szív” forradalmának legfőbb értelme, eredménye az lesz, ha megszületik az új rend, az elme birodalma, a tudatos élet. A forradalomnak ez a második szakasza az igazán emberszabású történelemnek a kezdete, és az „elme”, az „ember” forradalmát valósítja meg.

Akárcsak a rend, a törvény is kulcsfogalom József Attila költészetében. A törvény nem valamiféle jogi fogalom, sokkal tágabb annál: a természeti és a társadalmi lét legáltalánosabb, objektív szabályait, igazságait jelöli. Ezeket legmagasabb szinten e költemény felfogása szerint a dialektikus és történelmi materializmus fogalmazza meg. A szabályszerűségek érvényesülését sok minden hátráltatja, de véglegesen meg nem akadályozhatja. (Bármi történik is, a munkásság egyszer győzni fog.) A rend kétarcú fogalom. Egyrészt „gyönyörű képességünk”, a tudatos jövő harmonikus világa, másrészt a kapitalizmus kietlen világa, ahol „a vas világ a rend” (Eszmélet). A kinti világ könyörtelen ridegségével áll szemben a benti világ, a tudat szabad birodalma, amely „megszerkeszti” az adott valóság tagadásaként a „gyönyörű” rendet.

József Attila egyértelműen hangsúlyozza azonban azt is, hogy a forradalom nemcsak a termelési erők, nemcsak a társadalom forradalma, hanem a személyiségé is. A személyiség állapota ugyanis nem csak az odakint világának függvénye, az idebent világának önmozgása is van. Az emberi személyiség a tudatos és a tudattalan (ösztönös) rétegek megkülönböztetett egysége. A személyiség rétegeinek, valamint a személyiségnek és a világnak a dialektikus kapcsolatára egyaránt utal a „véges végtelen” fogalma.

A záró szakaszmegváltoztatott módon ismétli meg a versindítást. Itt jelenik meg újból elkülönített személyiségként a költő. Eddig a mi történelmünket, mindannyiunk történelmét fejtette ki, szinte karnyújtásnyi közelségűnek láttatta a forradalmat. A verszárás visszaránt a sivár valóságba, a város peremén egyelőre csak „sivít e dal”, s a korom rakódik le továbbra is. Ezért „csörömpöl a szó” a költő ajkán, de neki megvan az a képessége is, hogy a tudatos jövőbe lásson, hogy megőrizze a versben kibontott látomást. A tudatosság a jövőt minősíti, de ugyanúgy vonatkozik a költőre is, „az adott világ varázsainak mérnöké”-re.

Bókay Antal: A város peremén - A „történelmi materialista óda” (Műelemzések kiskönyvtára)