A Levegőt! (1935) versindító helyzete az éjszaka-versekre utal vissza. A külvárosi táj, az este, az elhagyatottság motívumaival jellemzett világban jelenik meg a költő, aki „hazafelé” tart, mint majd a Hazámcímű versben is.

A haza szónak ez a rejtett megjelenése önmagában lehet véletlenszerű, mégis a kései József Attila egyik jellegzetes gondolatára világít rá. A filozófiai és a politikai nyitottságból következik, hogy a költő alkotó módon építi be műveibe azt a nemzeti kérdéskört is, amelyet a szociális kérdéskör, az osztályharcot hangsúlyozó történelemszemlélet háttérbe szorított. A külvárosi táj nemcsak a munkásosztály és a parasztság sorsának egyetemes jelképe itt már, hanem minden olyan osztályé és rétegé, amely a demokratikus értékek mellé állítható. Míg eddig a megszületni nem akaró forradalom volt a hangsúlyos, most annak a mind totálisabbá váló jogfosztottságnak a képei jelennek meg, amelyek az emberi szabadságjogok legelemibb rétegeit is felfüggesztik, s az ország egészét, a nép egészét kergetik a totális diktatúrába.

Az a dinamizmus, amely a versindításban jelzi már a lírai hős erőteljesebb jelenlétét a versben (az 1–3. szakaszban elbeszélt, személyessé formált történet), a későbbiekben még fel is erősödik. A lírai hős közvetlen jelenléte mindvégig hangsúlyos, amit az igehasználat és a személyes névmás nyomatékossága mutat.

A hangsúlyozott személyesség, a meditáción átütő szenvedélyes előadásmód felerősíti azt az alapgondolatot, hogy az emberi személyiség létezését elemi veszély fenyegeti. A nyomor kettős teherként nehezedik az emberre: egyrészt a fizikai, biológiai létezés, másrészt a társadalmi létezés korlátozottságaként. E kettőt fogja egységbe a vers címét adó kiáltás.

A lírai hős kiábrándultságának is hangot ad. A gyermekmotívummal hangsúlyozza, hogy már akkor is érték józanító csapások, hogy már gyermekfejjel tudnia kellett, hogy más a valóság és más az ideális állapot(„messze anyám” – „ezek idegenek”).

A gyermek korlátozott helyzetével kerül szembe a felnőtt, az érett fő helyzete. A felnőtt nem tűrheti, hogy elképzelései és a valóság között semmi átfedés ne legyen. A kezdő kérdésre („Ki tiltja meg, hogy elmondjam...”) a vers elmondja, hogy szinte minden tilt és korlátoz, hogy levegőtlenség fojtogat. Az utolsó két szakaszban a felnőtt ember az egyetlen méltó magatartással oldja fel e helyzetet: világgá kiáltja, hogy „szívünk” és „elménk” egyaránt csak a „szabadság” rendjében létezhet emberhez méltó módon. Ez az új rend teszi majd lehetővé a személyiség gazdag kiteljesedését:

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!