A húszas évek József Attilájára mindenki úgy emlékezik, mint vidám, szeretetreméltó, játékos kedvű fiatalemberre. Mire e fiatalember férfi lett, rá kellett döbbennie, hogy sorra kudarcot vallanak otthont kereső törekvései mind a társadalmi, mind a magánéletben. A harmincas évek elejétől fokozatos elmagányosodás a sorsa. Felnőtt ember már, költészete is kiteljesedik, de a társadalom nem akar tudomást venni róla. Egzisztenciális helyzete minden vonatkozásban bizonytalan, ezt életpályájának számos vonása tanúsítja. Nincsen rendes kenyérkereső foglalkozása, nem tudja eltartani önmagát, mindvégig a mecénások megalázó támogatására szorul. Ugyanakkor súlyosbodó betegsége is akadályozza, hogy valamilyen polgári foglalkozást űzzön. Anyagi helyzete is gátolja, hogy családot alapítson. A félárván, majd árván felnőtt ember számára a harmonikus házasság, a családi élet hiánya egyre félelmetesebb lesz. Közben testvéreinek életsorsa is rendkívül zaklatott. A legfájóbb azonban alighanem az, hogy nem ismerik el költészetének rangját. Nemcsak magánemberként, de költőként sem talál igazi közösségekre. Mind a kommunista mozgalom, mind a Nyugat, mind nemzedéktársainak tömörülése (a népi írók mozgalma) lekezelően bánik vele. Vannak ugyan kivételek, mint Kosztolányi Dezső, Bálint György, Németh Andor, élete végén Ignotus Pál, Fejtő Ferencs általában a Szép Szószerkesztői, akik mellé állnak, de a segítség kései és kevés. A társadalmi és a személyes válság kettős terhét csak úgy tudja elviselni a költő, ha a jelenben próbál önmaga számára valami feloldást keresni. Elkezdi kutatni az okokat, az eredetét annak az útnak, amely a „semmi ágá”-hoz vezette el.

Akinek oly igen hiányzik a szeretet, szükségszerűen idézi fel egyre gyakrabban az édesanya alakját. De nemcsak ez, hanem a szinte állandósult számvetés, a létösszegzés is követelőzően hívja tanúnak, vádlottnak vagy védőnek az édesanyát. A közismert Mamamég csak előhangja ezeknek a verseknek, az igazi szembenézés a Kései sirató(1935). Az anya hiánya itt az élet igazi értékeinek hiányával azonosul, s a záró szakasz összegző kijelentéssora a Reménytelenüllétállapotára utal. Az anya-motívum versek során húzódik végig, gyakran és szorosan kötődik hozzá a gyermek-motívum(Mama; Kései sirató; Karóval jöttél) és szinte mindig a gyermeki és a felnőtt lét szembesítése. De a gyermek-motívum kötődhet a szerelem motívumához is. Az igazi menekülést helyzetéből a szerelem kínálja, s a költő beleszeret pszichoanalitikus-nőjébe. Az Edit-versekpontosan mutatják, hogy ez a szerelem a lélek védekezési kísérlete, menekülés a magány és a betegség egyre jobban összefonódó szálai közül (Gyermekké tettél; Nagyon fáj). Kevesebb életkudarc élni segíthetett volna, de ennyi kudarcot, a hiány teljességét már nem tudja elviselni a tudat:

Gondoljátok meg: Ezen a világon

nincsen senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,

az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amíg elkészül ez a költemény...

(Ki-be ugrál...)