Többen a hajnaltól az éjszakáig tartó ívet is látnak a költeményben, ez azonban még jelképesen se jelenthető egyértelműen ki, hiszen a részek többségében nem jelenik meg közvetlenül s közvetve sem a napszak-képzet, ugyanakkor már a VII. részben este, a VIII.-ban éjszaka van. Az utolsó rész az éj elé illeszti az „örök” jelzőt, s ez az éjszaka-versek képzetkörére is utal, s még határozottabbá teszi – az egész emberiségre kiterjesztve – azt a sors-állapotot, amelyben lehetetlen az eszme, a képzet érdekében való eredményes cselekvés. Az I. rész hajnala s a VII. és a XII. rész éjszakája nemcsak szerkezeti szempontból figyelemre méltó s nemcsak remény és reményvesztettség ellentéte, hanem az ösztön és az értelem szemléletmódbeli különbözőségének is érzékletes kifejezője.

Az I. rész hajnal-képe himnikus hangvételű. Tavaszi, legfeljebb kora nyári ez a hajnal, s a létre és létbe születés, az első ébredés naiv szépsége fogalmazódik meg erőteljes zeneiséggel. Az ösztön világa ez, s ugyanez jellemző a II. részre is az első négy sorban, ahol az álomképek tökéletesnek látszó rendje idéződik fel, de már azért is, hogy a harmónia-képzettel nyomban szembeállítsa az ébrenlét felismeréseinek diszharmóniát eredményező következményeit. Az éj és a nappal, az álom és a való nem felel meg egymásnak: mindegyik rendnek mutatkozik, de más-más módon, egyik sem az a rend, amelyik megvalósítandó és számunkra való lehetne. Az álomé azért nem, mert irracionálisan hibátlan, a jelen valóságé pedig embertelen „vas világ”.

A III. rész szinte életrajziasan személyes, az éhezés állandó tényéből, gyakori költői motívumából indul ki. Ez az ösztönös létben egyúttal az állandó kielégítetlenséget is jelképezi, a totális hiányt, a minden köznapian természetes emberi boldogságérzettől való megfosztottságot. Ugyanakkor ez az állapot – a személyiség elszántsága miatt – alkalmas arra, hogy az értelem szuverénebbül működhessen, hogy kereshesse a bizonyosságot: a választ a lét kérdéseire. Az ironikus közlésmód a „léha, locska lelkek”-re és a beszélőre egyaránt vonatkozik, az előbbiek azok lesznek-maradnak, akik nem keresik a bizonyosságot, akik megmaradnak az ösztönösség szintjén. Viszont aki ezen a szinten túllép, az – bár sajnálatra is méltó, az iróniát is megérdemli – képessé válhat a tudatos számvetésre.

Az megfogalmazhatja a IV. rész filozófiai jellegű, elvontságában is szemléletes összegzését, a determináció gondolatát. A fa–bokor–virág, és a fa– hasított fa képzetek a szemléltető eszközök, visszautalnak az I. rész fáira, azok idilli jellegére, de annak széttörött, feldarabolt voltára is. A determináció azt jelenti az elmélkedő számára, hogy minden mindennel összefügg, s az összefüggéseknek ez a sűrű hálója gátolja az „álom”, a pozitív jövő megvalósítását. A gondolati szépségű, rejtvényszerű záró sorhármassal együtt is valószínűtlen, hogy e rész a marxizmus igazságainak bekövetkeztét hirdetné. Az élő fa és a hasított fa kettőssége az egész és a széttört egész szembeállítása is, s a strófaindító sor szemléletes képzete most már hasonlítás nélküli filozófiai tétellé válik a záró sorban. A jelenénél (ami van) normálisabbnak mutatkozó állapot az ami nincs-é (álom, képzet) és az ami lesz-é (a mégis bekövetkező jövő). E rész egésze azonban nem a mindenképpen bekövetkező jövő bizonyosságát állítja, hanem a remény mellé erélyesen odahelyezi a kételyt, a bizonytalanságot is – s ez az egész műre jellemző.

Az V. rész mutatkozik a legegyértelműbbnek: mintha életkép volna csupán, emlékkép a gyermekkorból, a tüzelőbeszerzés jól ismert ferencvárosi kínjainak felidézése. Ha úgy tetszik, illusztráció a determinációhoz. Az elmélkedéshez ez is adalék – nem is lényegtelen –, hiszen a félelemérzet eredetét is fellelhetjük benne, azét a félelemét, amely az előbb már ott rejtezett az „ami van, széthull darabokra” kijelentésében. Ott van a determináció a szegény gyerek és az őr ellentétében, a két darab „hasított fa” viszonyában, hiszen nemcsak szembeállító ez a kapcsolat, hanem egymás mellé rendelő is. [Érdemes e részt egybevetni az élménykört vers egészben megfogalmazó Kirakják a fátcímű művel (1936).]

A VI. rész újabb összegzés, de most nem az elvont filozófiához közelít a költő, mint a IV. részben, hanem úgy szól, hogy azt „akárki”, az V. rész gyermeke és őre is megérthesse. Az ember ki akar törni a determináltságból, szeretne egészségesen és szabadon élni egyénként és a társadalom polgáraként is, s mintegy ennek a lehetséges programja szólal meg itt. Leegyszerűsítés volna azonban csak „a lét határozza meg a tudatot” marxista tételét látni itt, annak illusztrálását, hogy a társadalmi formák megváltoztatása szabaddá és egészségessé tesz majd. Ez is benne van – szövegszerűen és tartalmilag is – e részben, de módszertanilag körülbelül olyan ennek itt a szerepe, mint a IV. részben a fa-hasonlatnak. A konkrét képben ott van az elvont is, s az egészben a szív és az ész, az érzelem és az értelem, a test és a lélek kettőssége. E ház nem annyira a testnek, sokkal inkább a léleknek az otthona, s így a háziúr sem a rettegett őr alakmása elsősorban, hanem a lélekhez méltatlan erőké. (Érdekes párhuzam a Flóra 5. része: „Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem”, illetve korábbról az Elégiahíres lélek-üres telek példázata.)

A VII. rész már érintett éjszaka-képe és felismerése a II. rész antinómiájával rokon eszmekört bont ki, de most már többet tud az elme: tudja a IV. rész determinációját, tudja a törvényt s azt is, hogy ezek nem feltétlenül felelnek meg egymásnak. Hol a véletlen lép közbe, hol az álmokat véljük tévesen tényeknek. A nyitó résszel egybevethető „ébredés” ez is az eszmélkedés értelmében. Időbeli kettősséget figyelhetünk meg: az értelem előbb a törvényt vélte felismerni a történelmi-emberi tapasztalatok segítségével, majd azt kellett eldöntenie, hogy a törvény viszont nem egyértelműen determinált, nem érvényesül feltétlenül.

A cél – már láttuk – a szabad ember létrehívása. A jelen ennek lehetőségét sem ígéri a VIII. részben: a képzet legfeljebb a múltbeli (ifjúságod) hitekben és a képzeletben található meg. Mert ez a jelen a világegyetem-börtön racionális látomásával ragadható csak meg. Börtöncella a föld egésze, s az ember léte e cellához kötött. E rabság – a VI. rész után egyértelműen – nemcsak a kor társadalmi viszonyaira utal, hanem általában is az ember-lét determináltságára, egyetlen életbe zártságára is. (Az ifjúság- és a szabadság-képzet összekapcsolásának későbbi híres példája a Talán eltűnök hirtelen...)

A IX. rész értelmezését nehezíti, hogy ez a legszerteágazóbb, a legtöbbféle képet és képzetet egyesítő. Hangsúlyozottan személyes vallomás is, befejezésül a vers egyetlen, de a költőre oly jellemző felkiáltásával. E szakasz lényegét a világ és a személyiség egymás mellé állításában lelhetjük fel: minden tapasztalás, minden megfontolás után sem adható fel az ösztön, az érzelem, a szív követelményrendszere („nem tudok mást, mint szeretni”), az eszmélet állapota azonban nem jelenti az egyik végpont melletti lehorgonyzást. Az „arany öntudat” az eszmélet folyamatának csúcspontja, végeredménye, s ez mutatkozik kettős arculatúnak: egyrészt a szeretet, másrészt a fegyvert is vállalni kényszerülő küzdelem határozza meg. Az ideális az előbbi, a determinációból következő az utóbbi.

A „fegyvert veretni / belőled, arany öntudat” képzetéből következhetne, hogy a X. rész „meglett ember”-e azonos a költővel, a harc – egyesek szerint az osztályharc – katonájával. Azonban nem erről van szó. A IX. rész ellentmondásának elvi feloldása valóban lehetne a meglett ember útja, de az előbbi személyessége világossá tette, hogy a költő a szív embere is, rá nem a leírt jellegű szenvtelenség a jellemző akkor sem, ha megérti ezt a magatartásformát, sőt ezt tartaná a jelenben az igazán racionális megoldásnak.

A X. rész az érzelmek nélküli élet képe, a XI. az értelem nélkülié. Az előző rész filozofikus létösszegzése után (amely több motívumával visszautal a Tiszta szívvelvilágára) most ismét életképszerű „pillanatfelvétel” következik, melynek „témája” a „boldogság”. Az életkép „hőse” viszont a néven nem nevezett disznó. A néven nem nevezés természetesen általánosító hatású: a vegetatív életforma erőteljesebb kifejezője. A disznó nyilván nem lehet „boldog” emberi értelemben. A boldogság fogalma többsíkú, többértelmű József Attila költészetében. Itt idézőjelben kell érteni e fogalmat, az eredeti tartalom fonákja mutatkozik meg, az állati-vegetatív, az emberhez méltatlan. Ugyanakkor azt is kifejezheti, hogy az adott korban és léthelyzetben lehetetlen az igazi boldogság, annak csak ilyen ál formája található meg. Az eszmélet befejezetlen és befejezhetetlen folyamatából is következik ez, hiszen a bár átmeneti valóságos boldogság csak cselekvés eredménye lehet, a cselekvésre nincsen mód. A természeti szép kevés a boldogság érzetéhez, s ez a szép is kétarcúnak mutatkozik az I. rész idillje után. A társadalmi szép (a szabadság birodalma) megvalósíthatatlannak bizonyul, sőt a gondolati remények is megfogyatkoztak. A mikrotársadalom (a kisközösség) sem ad vigaszt, s erről leginkább az ilyen jellegű kapcsolatoknak még az utalásszerű említésétől is tartózkodó mű árulkodik. Az egyetlen említés is a hiányé („Nem dörgölődzik [...] szívemhez kisgyerek”), s feltűnő, hogy a versben a szerelem eszmeköréről csak a szeretni általánosságában esik szó.

A XII. rész ismét a szemléletes és a nem szemléletes rétegek feledhetetlen szintézise. Valóságos életrajzi háttere is van, ténylegesen vasúti pálya mellett lakott a költő (a zuglói Korong utca 6. szám alatt), s mindennapos élménye lehetett az „iramló” vonatok látványa. Ebből bontja ki azt a magatartásformát, amelyet a X. és a XI. rész elutasított változatai után ő maga vállal, s amely az eszmélkedés folyamatának végeredménye. Elsősorban nem a mindennapi létre, hanem a költőire vonatkozik e magatartás, amelyet rokonnak vagy azonosnak tekinthetünk a virrasztás már leírt jellemzőivel, annál is inkább, mert hiszen itt is az örök éj közegében kerül erre sor.

Nemes Nagy Ágnes: Eszmélet (Miért szép?Századunk magyar lírája verselemzésekben)