A regény három fő részének címei: Non est volentis; Sár és hó; Sem azé, aki fut. Az első és a harmadik cím idézet a Bibliából. Pál apostolnak a Rómabeliekhez írott levelében található a következő: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei.” A 9. rész megelőző versével együtt így hangzik a Károli-féle fordítás: „Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, a kin könyörülök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.” (A latin nyelvű idézet egy régi kőszegi épület falán is olvasható.) Többféleképpen is értelmezhető ez a bibliai rész, de az meglehetősen egyértelműen benne van, hogy az emberi akaratot relativizálja és az isteni irgalmat abszolutizálja. „Ha a regény világképében a belső függetlenség a központi érték, az erkölcsi érték az értékhordozó, ám a végső értékalkotó transzcendens, akkor az időszerkezet és az elbeszélő helyzet bonyolultsága azt igyekszik kifejezésre juttatni, hogy pusztán a kegyelem kivételes állapotában világosodhat meg a lét valódi értelme. Az emberi élet zűrzavarával természetfölötti rendet állít szembe a könyv, a keresztény példázatosság azonban inkább csak sejtetés formájában körvonalazódik” (Szegedy- Maszák Mihály: Ottlik Géza. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. 101. o.).

Fontos a bibliai idézetek közé ékelt sár és hó motívumpárja is a középső rész címében. Az őszi esős időszak beköszönte, a végtelen sár csak tovább fokozta az újoncok – és minden növendék – kiszolgáltatottságát, míg a hó jótékonyan befedte a tájat, csökkentette a szenvedéseket, s a tiszta és hideg világban lehetségessé vált a zűrzavar helyett a könyörtelen rend és a benne való létezés (hasonlóan József AttilaTéli éjszakacímű költeményének szemléletéhez).

A regény világának ez a legnagyobb felismerése, a nevelődési regénynek ez az igazi végeredménye. A fiúk elvégzik az alreál három évfolyamát, s a főhősök rádöbbennek, hogy a kietlen világban is lehet – és kell is – élni, hogy vannak a létnek olyan értékei, amelyek így is megmutatkozhatnak a számukra, ha kellően állhatatosak, etikusak, s ha részeseivé válhatnak a kegyelem állapotának.

A regény zárójelenetében éjszaka lefelé úszik a Dunán a kirándulóhajó a növendékekkel. Medve azt mondja Bébének, „amit örökké magyarázni szokott”: „a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Bébé pedig felidézi a délelőtti látogatást Júlia nővérénél: „Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább, egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galván-áramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van.”