A fejezetek három főszereplőt emelnek ki: Medve Gábort, aki már meghalt, Szeredy Danit és az eseményeket fölidéző Bébé becenevű Both Benedeket. Ők hárman nem váltak katonává, illetve később otthagyták a hadsereget. Medve Bébére bízta azt a kéziratot, amely a katonaiskolai éveket dolgozza fel. Természetesen Bébének is megvannak a maga kitörölhetetlen emlékei, amelyekkel a kéziratot tanulmányozva ismételten szembesül. Az iskolai évek felidézése tehát két nézőpontból áll előttünk: egy rögzített és így egyértelmű szöveg által, és egy erre is reflektáló, állításokat megerősítő, kétségbe vonó s kiegészítő másik szöveg által. Bébé festőművész lett. Eleinte azt gondolja, hogy a hiteles felidézés viszonylag egyszerű, de hamarosan rá kell döbbennie „az elbeszélés nehézségeire”. Arra például, hogy korántsem biztos, hogy Medve Gábor, azaz M. kézirata tiszta dokumentum, hiszen szerzője hivatásos író volt, s a regényírók sokféle dolgot vegyítenek. A kézirat előadásmódja harmadik személyű, Bébé mégis önarcképnek tekinti a művet. Belebonyolódva az oknyomozásba, arra is rá kell jönnie, hogy az emlékezet szelektív, s mindenkinél másként, következésképpen ő sem képes „kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket”, és nem képes „biztonsággal kiválasztani, hogy melyik a döntően szükséges részlet és melyik az elhagyható”. Tehát nemcsak a tény és az emlékezet által átformált – s így legalább részben fikcióvá átváltoztatott – tény, hanem lényeg és jelenség sem különböztethető meg biztonsággal, s a tér és az idő koordinátái is viszonylagosnak mutatkoznak. A regény világa mégsem a relativizmust hirdeti sem közvetlenül, sem közvetve, hiszen gyermek- és felnőttszereplői és elbeszélői is egyértelműen elkötelezik magukat feltételezett és valós értékek mellett.

A regény jelentős részben az első napokat, majd heteket állítja a középpontba, tehát a „betörés” időszakát. Az iskola tízéves korban veszi fel a növendékeket, indítja az első osztályt, de heten a második év elején csatlakoznak hozzájuk. Új fiúk tehát egy többé-kevésbé már összerázódott közösségben, ahol a vezér Merényiés közvetlen környezete egy-két évvel idősebb a többieknél, ugyanis osztályismétlők. Az idősebb életkor és a nagyobb helyi tapasztalat előnyükre szolgál az újoncok, a „civilek” betörésénél. Az Iskola a határonközéppontjában kiskamaszok állnak, olyan életkorúak, akiknél a banda-, a csapatszellem amúgyis erős, annak ellenére, hogy szükségszerűen kialakulnak markánsan hierarchikus viszonyok, s hogy e bandáknál a civil életben sem ritkák a kegyetlenkedések. Ezek persze mindig a felnőtt világ leképeződései is, és nincs ez másként a jelen esetben sem. Míg azonban a civil életben a vakfegyelem, az ennek érdekében való megalázás idegen a polgári világ normáitól, a katonaság őrzi a korábbi évezredek normáit, szokásrendjét, lényege a hierarchikus alávetettség. Merényiék a civil életben egyértelműen deviáns figurák lettek volna, a katonaiskola törvényszerű szellemisége azonban kimondatlanul is nevelődési eszköznek tekintette a növendékek világának hierarchikusságát, az ebből következő kiszolgáltatottságot, kegyetlenkedéseket. Amikor a regény végefelé kicsapják Merényiéket, mert az egyik fiú mindent elbeszél az intézmény papjának, Bébé úgy érzi, hogy a döntés felemás: „Inkább csak a kegyelemdöfést adta meg egy ingó rendszernek, s elég csúnya, szinte igazságtalan, kegyetlen-kegyelemdöfést.” Később: „Én talán azt éreztem, hogy nem kellett volna kicsapni Merényiéket; nem tudom, hogy pontosan mit kellett volna csinálni velük, meg az egész világgal, de talán valami mást.”

Medve és Bébé nemcsak két nézőpontot jelent, hanem természetesen két egymástól eltérő személyiséget is. Egyik sem azonos a regényt író Ottlik Gézával, de mindegyik alakba beleszőtt önéletrajzi elemeket is. Ugyanakkor katonaiskolai társának, későbbi íróbarátjának, Örley Istvánnak (1913–1945) az alakja is mintaként szolgált, az írói vallomás szerint inkább Both Benedek megformálásánál. A két szereplő között a legfőbb különbség az, hogy Medve mindvégig szemben áll Merényiékkel is, a beletörődően beilleszkedő magatartással is. Ő a zárkózottabb, az idealistább. Ő az, aki már az első levélben arra kéri édesanyját, hogy vigye innen haza, majd sokáig reménykedik is ebben. Ő az, akinek a titkos éjszakai sírásairól értesülünk, ő az, aki ideális álomképeket, álom-töredékeket őriz és formál magában egy lényegében másfajta világról, s ő az, aki nemcsak tervezi, hanem egyszer végre is hajtja a szökést az intézetből. De önként vissza is tér. Igaz, bujdosása közben átjutott a „határon”, s mintha ekkor értette volna meg végképp, hogy nincsen menekülés. Így a parancsnoki hívásra odaérkező édesanyjának már azt mondja, hogy nem akar elmenni, hogy vállalja a büntetést, s ami még inkább meglepi az anyát: ekkor épül ki közöttük is a határ, a hajdani aranyos kisfiú már nem tud kommunikálni az édesanyjával, sőt meg is bántja morcosságával.

Bébé hasonlóképpen megküzd a beilleszkedés nehézségeivel, de ő nyitottabb, barátkozóbb szellemű, s az „érvényesülés” érdekében megalkuvásokra is hajlandó. Szép csomagolópapírját odaajándékozza például a hatalmi körbe tartozó fiúnak, aki „hálából” használhatatlan rajzszögeket ad neki. Medve viszont lehülyézi Bébét az ajándékozásért. Még lényegesebb eseménysor tanúi vagyunk a regény harmadik részében: Bébé bekerül Merényiék körébe, tagja lesz a focicsapatnak, hívják a hálókba az élelmiszercsomagok fosztogatásához és máshová is. Bébé igyekszik lelkiismeret-furdalását elaltatni, ám kegyvesztetté válva ismét Merényiék lehetséges megbuktatásán töpreng.

Nézőpont: külső vagy belső pozíció a tárgy szemlélésére; amelyből a történet alkotó elemeinek, az eseményeknek, a szereplőknek és a környezetnek a bemutatása történik .