A budapesti és a párizsi évek ifjú pályakezdőjére hatottak az avantgárd irányok: az aktivizmus, az expresszionizmus, a dadaizmus és a szürrealizmus, de mint utólag ő maga is megállapította, nem volt igazán avantgárd alkat. Az a gyors váltás, amely hazatérése után bekövetkezett, nemcsak az induló újrealista hullámmal függött össze, hanem egyéni sajátosságokkal is, s mindezt erősítette a felnőtt szembesülése a hazai valósággal. Véglegesen ez formálta realista és elkötelezett íróvá.

Első kötete (Nehéz föld, 1928) a Nyugatkiadásában jelent meg. A Három öregcímű elbeszélő költemény (1931) két nagyapjának és az őt írni tanító öregbéresnek állít emléket. Az új népiesség e mintadarabját Babits Mihályis méltatta: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a »százados szelíd szegénység« szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül hogy a népet. Tud magasra szállni és lágy maradni s gyengéd; szeretetet és igazságot sugározni Dózsa seregében. Ideális forradalmár a régi és örök fajtából; megérdemelte volna, hogy kevésbé érzéketlen és éretlen korba szülessen” (Illyés Gyula versben és prózában).

A század – és a Nyugat– második írónemzedéke a harmincas években három nagy lírai szintézist valósított meg. József Attiláé a legtágasabb, a szintézisbe a legtöbbféle szemléleti-poétikai elemet beépítő s a legegyetemesebb. Szabó Lőrincé kötődik legközvetlenebbül az első nemzedék hagyományaihoz, lírai forradalmához, s annak mintegy plebejusabb, ún. polgári változatát teremti meg azzal, hogy a köznyelvhez közelebb álló költői nyelvet használ. Illyés Gyula plebejusságának alapja nem a városi, hanem a paraszti s még csupán polgárosodni vágyó tömegek potenciális igénye: akiknek a sorából kiemelkedett, azoknak az érdekeit kívánja képviselni az irodalom imént jelzett poétikájú eszközeivel – s nem csak azokkal.

A pálya első összegző-szintetizáló verseskönyve a Rend a romokban(1937). Itt a versek sora elszántan várja, jövendöli a forradalmi változások szükségességét, de ugyanakkor szembesülni kell a változatlansággal is (Dózsa György beszéde a ceglédi piacon; Ozorai példa; Nem menekülhetsz; A kacsalábon forgó vár). A harmincas évek első felének társadalmi radikalizálódásakor remélt demokratikus átalakulás ismét illúziónak bizonyult. Továbbra is romok közt kell élni, egy rossz rendben, a jobbat csak az irodalom képes felmutatni. Így egyre nagyobb lesz a szkepszis, hiszen sem erő, sem vezérek, sem tömegek nem termettek meghallani az idők szavát. Marad az eszmék virtuális birodalma, a komorodó helyzettel irodalmunk minden jeles alkotója kénytelen számot vetni (Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, József Attila stb.).

A következő kötet már címében is hirdeti: Hűtlen jövő, s felmutatja, milyen a Haza, a magasban. A vers a második világháború előtti utolsó békeévben keletkezett. Ekkor már nem a belső, megoldatlan gondok, hanem az európai helyzet veszélyezteti leginkább a magyarság létét, a József Attila-i „mi ne legyünk német gyarmat!” óhaja-parancsa mozgatja ennek a hazafias versnek a világát is. Itt nem az értékhiányosság döbbenetes állapotát bemutató társadalmi körkép a hangsúlyos, hanem éppen az, ami egy ezredévből értéknek tekinthető, olyan erősnek, hogy segítséget adhat bármiféle nemzeti tragédia elviseléséhez is. Az „Itt élned, halnod kell” parancsa nem korhoz kötött, mindegyik lehetőség a miénk, s ha helyesen cselekszünk, halálunk is életünket igazolja. Ez segít abban, hogy mások életben maradhassanak: a nemzet a helytálló nemzedékek láncolatában szemlélheti önmagát, ami minden korra és közösségre érvényes a bibliai Noétól kezdve Petőfi Sándoron át a jelenig, sőt átsugárzik a még ismeretlen jövőbe is.

Különös, vitatkozó felelet erre a műre az 1945 elején keletkezett Nem volt elég, amely a világháborús évek tapasztalatai alapján okkal állítja, hogy a „haza a magasban”, azaz az eszmények köre, amely a pozitív nemzeti hagyományok összességéből táplálkozik, nem volt elegendő ahhoz, hogy az ország épen kerüljön ki a háborúból. Nemcsak a házak pusztultak el, hanem a haza is. A költemény felfogásában ennek magyarázata elsősorban nem az idegen hatalmak túlerőjében keresendő, hanem abban, hogy az ország nem tudott megfelelni a történelmi kihívásoknak. A felelősség nem egyeseké, nem egy-egy osztályé, hanem egyetemlegesen a haza minden polgáráé, beleértve a vers számadásra felszólító, ugyanakkor önkínzó számvetést végző beszélőjét is, aki a reformáció korának prédikátorait megidéző következetességgel, mentséget nem találva mutatja fel a bár pozitívnak tudott, de az elismeréshez elégtelen magatartásformákat. Elsősorban nem az ország addigi vezetőit illeti a bírálat, hanem azt az értelmiséget, azokat az átlagpolgárokat, akik a tömeget képviselik, akikben volt hűség, szívósság, de ahhoz nem elegendő, hogy ép egésszé válhasson az ország, a nemzet. A nem volt elég hiánylistája egyúttal a feladatokat is kijelöli, és a tagadás inverziója felmutatja a legnagyobb feladatot: olyan házat – országot – kell építeni, amelyben meglelhetjük a helyünket.