Haza, a magasban

Így maradok meg hírvivőnek ~

őrzeni 'kincses temetőket.

Homlokon lőhetnek,- ha tetszik,

mi ott fészkel, égbemenekszik.

Elégia

A kölesdi állomás előtt

teleköpdősőtt járda szélén

ül egy napszámos –

mellette egy kislány, egy asszony.

Az asszony ölében kosár,

a kislány tökmagot eszik,

a férfi fejében lukas kalap,

a lukból hajszál sarjadoz.

Nem beszélnek, közönyösen

várják a vonatot s jövőt,

előttük két nagyfejű kapa

ölelkezik; hunyorg a napba.

Mozdulatlanságukról is

látszik, hogy magyarok, e föld

népei ők, akik, nevében

a kormányférfiak beszélnek.

Akik nevében hirlapok

vitáznak, akik érdekében

megcsinálták e csillogó sínt

és amott azt a templomot.

Értük lelkesednek a költők,

a hadsereg. értük gyakorol,

értük gyűlnek tanácskozások,

s koccannak, metszett poharak.

Nevükben suhan a miniszter

halk gépkocsiján s lelkükért

hajlong és könyörög a főpap

és emel arany serleget.

Öket, őket kerestem én is,

nékik kivántam szólni mindig.

Most itt vannak, néznek reám,

ujjammal érinthetném őket.

Igen, a nép, a szépszavú,

daltermő, munkás, harcias,

a végtelen folyam egy habja

itt felcsapódik s látható.

A férfi meztelen lábának

horgas nagy ujjai közül

kikaparja a port s a piszkot,

zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.

A sínek mögül egy jegenye

két ága közt akár fészekben

ül a szárnyas nap, egy percre

megpihen itt, szétnéz a tájon.

Mint ezredévek mélyiből

tekint reá vissza a férfi,

mint kék égre a vízbefúló,

ki már kiáltani se tud.

Nem volt elég

A házad itt állt, - szerte szállt!

Ezt látod, érted. Azt nem érted,

hogy hazád éppen így ért véget

A csoda; hogy addig is állt!

Mert nem volt hazának elég,

hogy emésztésed vacsorára

e dombok aszuját kívánta,

és e lapályok kenyerét.

És nem volt hazának elég,

hogy elmosolyodtál és oldalt

oda is néztél, ha megszólalt

ízes magyarul a cseléd.

És nem volt hazának elég,

hogy este letéve a könyvet

elnyeltél Bottyánért egy könnyet:

az volt a férfi, a derék...!

És nem volt hazának elég,

hogy kitekintve vonatodból

elgondoltad az aratókról:

mást érdemelne ez a nép.

És nem volt hazának elég,

a három szín, ha rád se hagyták,

hogy egykor jelkép volt: szabadság,

egyenlőség, testvériség!

És nem volt hazának elég,

hogy idegeden átereszted

hő szeszként azt a néhány

verset, Adyét, Tóthét, Józsefét.

És nem volt hazának elég,

a Gellérthegyen a rakéta

s a Városiban a bokréta

és a szobroknál a beszéd .

s a szöllőhegyi estebéd

s a dünnyögés, míg poharadból

a holdvilágban a vörösbor

tigris-szeme villant feléd

és lengetted ujjad hegyét

az ég felé, mint ezred óta

minden magyar, ha szól a nóta

és Gracza György s a Feszty-kép

és ha, élvezve a veszélyt

és azt a kéjt, hogy megjósoltad,

hallgattál titkos leadókat

(és utána cigányzenét)

s a hortobágyi magas ég

s a négyes gémeskút nagy árnya

s az első király koronája

diszítve pénzed közepét

s ha úgy mondtad is: feleség,

e szép szóval s ha, bár bíráltad,

édesnek nevezted apádat

s a falon a festett cserép.

Nem volt a hazának elég,

nem volt elég, hogy el ne essen;

tudd meg, az volt a csoda itten,

hogy össze nem dőlt már elébb!

Mert attól nem lett a tiéd,

hogy hízelegve és hazudva

ráragasztottad egy hegycsúcsra

egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég

sem a hűség; sem a szívósság,

mitől egybeáll egy egy ország

s nemzet is lesz a nemzedék.

S a bátorság sem volt elég.

Külön-külön bár odahagyta

sorsát a sok hős áldozatra,

az sem volt elég menedék.

Mert sem erő, sem bölcseség

nem lehet elég; hogy megójja

a házat, amelyben rakója

nem lelheti meg a helyét.