A Puszták népea magyar szociográfiai irodalom legismertebb alkotása. Tényszerű társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leír, azt gyermekkorában közvetlenül is átélte. Leírása tehát egyúttal felidézés is. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik. Illyés az előbbit hangsúlyozza a 3. fejezetben: „Nem saját életemről akarok itt rajzot adni. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák.”

A kortársak számára puszta tényanyagával is felfedező könyv volt a Puszták népe. A magyar társadalom olyan tömegeiről hozott híradást, amelyekről a közvélemény szinte semmit nem tudott. Az író már a nyitófejezetben közli: „...a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül: képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezerholdas darabokban.”

Az újszerű híradást és annak lényegi tartalmát, a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, a cselédsorsnak a 20. században már elfogadhatatlanul anakronisztikus embertelenségét ismerte fel pontosan méltató cikkében Babits Mihály is: „Én Illyés Gyulának félig meddig földije vagyok... Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról.” Meglátja az idősebb költőbarát azt is, amit Illyés egész műve sugall, világgá kiált:

„A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve” (Illyés Gyula versben és prózában). Németh László pedig így fogalmazott: „Az én népem a nemzetben élt, Illyés a nemzet alatt, s ennél nagyobb távolság nemcsak ebben a keskeny országban nincs, de a nagyvilágban sem” (Emberek a nemzet alatt). Maga Illyés Gyula is többször nyilatkozott arról, hogy Párizsból hazatérve ­ ahol a gyermekkori emlékek még meg is szépültek ­ döbbenetes élmény volt számára a szembesülés a hazai valósággal, az afrikai gyarmati szintű léttel. Ez döntötte el végleg benne, hogy nem válhat csupán íróvá, közvetlenebb társadalmi-politikai célkitűzéseket is szolgálnia kell, akárcsak Petőfinek: nem árulhatja el azokat, akik közül származik.