Gottfried Benn (1886–1956) fejezte ki legnagyobb erővel a német költészetben a teljes világidegenséget. Első verseskönyvében (Hullaház és más költemények; 1912) az orvosi tapasztalat, az expresszionista kifejezésmód az embert felbomló biológiai lénynek láttatja, tartalmilag és hangulatilag is antilírát alkotva, de egyúttal a rút, a borzalmas világát költőileg fejezve ki. Ezt szemléltetheti a Férj és feleség átmegy a rákbarakon, amelynek kíméletlensége ugyanakkor realizmus, még ha nihilistának, cinikusnak tetsző is.

A külön utakat járó expresszionista korszak után a húszas évek elejétől klasszicizálódik Benn lírája, vonzódik az antikvitáshoz, a forma fegyelméhez. Annak ellenére, hogy apolitikus lény volt, 1933-ban csatlakozott a nácizmushoz, de egy év múlva már kiábrándult. Hamarosan természetellenesnek nevezik verseit, nem is publikálhat, katonaorvosként dolgozik. A háború után lassan tér vissza, a Statikus költemények(1948) címadó verse azt hirdeti: „Fejlődésidegenség – ez a mélye a bölcsnek.”