Az egyik első kritikát Kosztolányi Dezső írta Gellériről, s ennek egyik megállapítása szinte eposzi jelzőként tapadt hozzá: „Költő ez a fiatalember, és művész is. Ha valaki naturalistának nevezi, nyíltan szemébe nevethet. Nála a valóság csak ugródeszka. Képzeletéből alkot. Ahhoz, hogy egy szállítómunkást megformáljon, több képzelet kell, mint bármi holdbeli ábránd kimódolásához. Tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg.” Gelléri Andor Endre tehát a tündéri realizmus írója. A tündéries nem csodásan meseit jelent, hanem a próza látomásos, képszerű, álomképszerű, lírai, érzéki és érzékletes voltára mutat rá. Mindez soha nem kerül kiélezett ellentétbe a nyers, naturalisztikus valósággal. Az író számára a látvány és a látomás, az ellenőrizhető tények és a képzelet játéka ugyanannak a valóságnak és ugyanannak a tudatnak az elemei. Ugyanakkor tudja azt is, hogy ő „ösztönös” író, s úgy érzi – okkal –, hogy alkatának sajátosságait nem elfojtania, hanem kiteljesítenie kell.

Önéletrajzi művében szemléletesen leírta, hogy egy alkalommal felkereste József Attila, s oktatta őt, hogy tudományra és tudásra van szüksége a fiatal írónak, ugyanis „az ember nem marad mindig fiatal – mondta –, a líra elszáll, a pacsirták elrepülnek, s a néma mező nem tud dallal felelni a magas égnek!” Majd egy közgazdasági jellegű cikkét kezdte felolvasni, magyarázni Gellérinek, akinek képzelete eközben egy novellát kezdett kibontani, s így nem tudta összefoglalni a hallottakat. Gelléri persze tanult, olvasott addig s azután is, de önértékelése szerint „maradtam, aki voltam: minden tudományos alapot nélkülöző író”.

Játékos vallomás, igazi mestermű az a levél is, amelyben „hivatalosan” beszámol a Baumgarten-alapítványnak az egy év alatt végzett munkáról. így kezdi: „Ütött az óra, s nekem el kell számolnom, hogy mit tettem ebben az évben. Én igaz vallomást akarok tenni, minden kertelés nélkül, a szívemből kapva ki a szavakat. – Kérem, higgye el, hogy egy törpét űztem januártól a mai napig. Tituli a neve, egy kék tóba piros almákat dobál. Én, kérem, korcsmába jártam, füstbe bámultam, hat részeget feltettem egy közös szekérre, s jómagam odaültem a kocsis mellé. Hat ember horkolt mögöttem, s a szekér lámpája olyan volt, mint aminőt szerettem gyerekkorom óta látni.”

S így folytatódik négy oldalon keresztül. Végül az odabiggyesztett utóirat közli egyetlen mondatban, hogy nyomdában van a következő novelláskönyv.

Ne higgyük azonban azt, hogy a látomásosság és az ösztönösség minden mást elnyom. Levélből tudhatjuk azt is, hogy a sokak által mesterműnek tartott elbeszélés, A vén Panna tükre milyen nehezen született meg: „Ezt A vén Panna tükrét én Önnek éppen negyedik átírásban mutattam be. Négyszer fogtam hozzá, azóta, amióta munkátlanul bámulva a semmibe, hirtelen kovácstűz ragyogott fel az ablakban. Ez az ablakon megragyogó kovácstűz oltotta belém ezt a témát. A téma megjelenésétől három évig kellett várnom arra, míg a harmadik esztendőben újból megkívántam a Vén Panna történetét, s az egészet, elfelejtve az eddigi kudarcokat, újból meg tudtam írni, vagyis ilyen az én javító módszerem.” S még ilyenkor is kételkedett önmagában, ezért is kérte már elismert szerzőként is Füst Milán és mások véleményét, segítségét írásainak „kijavításához”.

Gellérihez hasonlítható szemléletű írója volt több is az előző nemzedéknek, a legnagyobb közülük Krúdy Gyula. Krúdy látomásai a múltba vezettek, Gelléri mindig a legközvetlenebb jelenben, a két világháború közti korszakban él. Van még egy lényeges különbség. Gelléri Andor Endre hősei munkások, lumpenproletárok, munkanélküliek, kistisztviselők, szegények, nyomorgók, ugyanakkor valami szebbre, többre vágyók. A társadalomnak olyan színtereit és olyan tagjait jeleníti meg, amelyek addig csak ritkán voltak irodalmunkban feltalálhatóak, s ha mégis, akkor vagy szentimentális érzelmességgel, a gondokat feloldó lírával vagy kemény naturalizmussal. Gellérinek e kétféle szélsőséget sikerült teljesen egyéni szintézisbe olvasztania. Megtalálta a nagyváros sivárságában és az ott sínylődő emberekben is az életértékeket és a rájuk fényt vető poétikusságot, ugyanakkor ezzel sem fel nem oldotta, sem el nem fedte a társadalom egészének felelősségét. Nem azt mondta, hogy így is jól van a világ, hanem azt, hogy még ebben a megnyomorított világban is joga van mindenkinek az emberibb élethez, joga a boldogságnak legalább a képzetéhez, de még inkább munkához, lakáshoz, társhoz, családhoz.