Mindezt meglehetős egyértelműséggel megmutatja Füst Milán költészete, amelyet ő maga pontos önértékeléssel tagolt két nagyobb korszakra. A kettő közötti határ a húszas évek végén található. A költő ritkán szólalt meg, az összes versek száma még az elhagyott darabokkal együtt is éppen csak meghaladja a százat. Különösen kevés a harmadik alkotói korszakban, 1945 után keletkezett költői mű.

Ha a közönség nem is, néhány barátja azonnal megértette e líra lényegét. Karinthy Frigyesígy írt: „Objektív szomorúság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik....” (1911). Kosztolányi Dezsőszerint „erős férfi-lélek, amely a pontos és gyors asszociáció szárnyán a dolgok fölé emelkedik, a tiszta szemléletig, és schopenhaueri értelemben – objektív lírát ad..., általa a törvény és az igazság szólal meg”.

A Nyilas-havaaz Őszi sötétségcímű hatrészes költemény nyitódarabja, 1911-ben közölte a Nyugat. Ez az ősz már szinte a tél: a karácsony előtti hetek tartoznak a Nyilas csillagképhez, ezekre valóban az egyre nagyobb fokú sötétség a jellemző. A sötét, a köd, a magány, az éjjel különösen sok alkalmat teremthet az álomra és az álmodozásra. A lélek magános, holtan fekszik, s így szinte kivonhatja magát „a gonosz, kegyetlen város” -ból. S a télből is. Az ábrándkép egy jószívű szellem, karcsú, égi leányalakjában – vagy alakjaiban? – közeleg, s a boldogság, a szépség képzetei sejlenek át a rideg természeten. A teljesen tárgyias első sor után már a másodikban megkezdődik az elvarázsolódás, mitikussá kezd válni a táj is, a szellemalak is, a szemlélődő tudat is. Nem egyetlen ember konkrét fájdalma a lényeg, bármennyire személyesnek mutatkozik is a szöveg, s nem egy körülhatárolható életrajzi, történelmi helyzet adja a hátteret: a vers világa valóban az objektív szomorúságé. Ennek alapja a világba vetett ember kietlen magányossága és elkerülhetetlen elmúlása, amely elől sehová nem lehet menekülni, nincs ez ellen óvó „messzi vidék”. Legfeljebb a képzelet birodalma nyújthat enyhületet, az viszont, bármi szép, nem az élet világa, ott „holtan fekszik a lélek”. Az ellentmondás feloldhatatlan.

Gyűjteményes kötetének élére a költő a Szellemek utcája(1934) című verset állította. Érett korszakának egyik nagy teljesítménye ez. Objektivitásra törekvő tudatlírája középpontjában mindvégig az élet értelmességének örök kérdése áll. ”S mert az elvont gondolkodás ilyen magasából az emberi létezés paradoxonnak látszik, ugyanis a létet belülről meghatározó emberi értékek és a kívülről meghatározó rideg, szellem nélküli univerzum között nem lehetséges logikai kapcsolat, ezért a Füst-versek válasza, uralkodó érzelemminősége a panasz. Nem a személyes, hanem a nembeli: Füst Milán lírájának központi élménye a gondolatai börtönébe zárt ember »ontológiai« reménytelensége és tehetetlensége” (Kis Pintér Imre). Az első korszakban a tehetetlenség ténye és a menekülésvágy a hangsúlyos, a másodikban a tehetetlenség bizonyossága. A felismerés birtokában elmondhatja az általános alanyként értett, de a versek látomásos világában személyessé tett ember: „minden ellenemre van”. Állandóvá válik az éjszaka képzete, amelyben „hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait / A semminek...” S kijelentheti ugyanez az ember azt is, hogy egy jussa azért még van: az elmúlás, a halál bizonyossága, annak alaposabb megismerése. Nem örömteli ez a helyzet, hiszen ami ilyen lehetne, az a lezárt múlt tartozéka. Ez a múlt sem igazán személyes jellegű. A költőre oly igen jellemző archaizálás, mitizálás, biblikusság egyetemes és időtlen emberi sorssá növeszti az éjszakát, s a pozitív képzetek: a táncok, az ének, a „szédítő, teljes napsütés” aranyrózsái, a „boldog forróság” a szinte öntudatlan ifjúkor, egy „történelem előtti” időszak emlékképei.

S voltaképpen ezt idézi a Füst-versek ritmusa, dallama is. Olyan szabadvers-típust formált meg, amely látszólagos szabálytalansága ellenére nagyon sokban időmértékes jellegű (döntően jambikus), ugyanakkor az értelmi és az érzelmi nyomatéknak is nagy szerepet ad, s emellett a hangok, a beszédritmus dallamára is épít. Az erősen eltérő terjedelmű, de többnyire hosszú verssorok a közlés tartalmához, hangulatához és dallamához illeszkednek, ugyanakkor kifejezik a végtelennek feszülést és az elérhetetlenséget, a komor létfilozófiai bizonyosság mögötti feszültséget is.

A gondolati felismerések kifejezésére a második korszakban központi motívummá válik az öregség, s ezt fejezi ki az aggastyán maszkja, szerepe. Legközvetlenebbül az Önarckép(1932) szemléltetheti ezt:

Horgas elméjű s szikár

Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az úr...

A versek szerzője negyvenes éveiben jár, a versek beszélője profetikus magatartású agg ember. Legnagyobb kései verse, az Öregség(1947) már nem annyira vágyott és ideális szerepnek, hanem a lehető legtragikusabb létállapotnak mutatja a szükségszerű elmúlás előttit.