Nyilas-hava

Ősz van, korán sötétül és künn esik.

Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.

Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,

S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,

Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan

Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem,

Idegen szellem közeleg s tengerzöld

Szőlőfürtöt tart bús arca elé.

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.

Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.

ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!

Zúghat a szél most távol temetőknek

Nedves sirjai közt és távoli erdők

Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik.

S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi

Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül,

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt

Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas...

S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,

Karcsú égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:

Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora

S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!...

...Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé messzi vidékre,

S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék:

Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,

Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...

S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,

Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...

Önarckép

Horgaselméjű s szikár

Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az úr...

S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,

Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,

Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –

úgy indultam el én is egykor biztos útamon.

És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,

Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj,–

De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?

S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?

S a szomjuságtól majd jajongok-e?

S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást

S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket

S hol világos volt az ég, nagyobb világolást

S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Ugy látom, öregember én már nem leszek.

S most folytassam a régit addig is? – ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán

De gúnytól félek s elbuvok magamba.

Négy izzó fal mered reám csupán, –

Az úristennek vörhenyes haragja, –

Majd bólogatva, lassan elmegyek.

S mint ki régen hordja már szivében a halált, –

Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga

S ki birót ment el keresni, de nem talált.

A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok

S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás

Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:

Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog

el, ha rágondolok is.

Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted,

Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,

Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat,

Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd

a vad burjánzás

Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!

Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...

De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon

Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam

egykor erre

Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélbe, nem jajong,

De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben

Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.

Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,

Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!

Én prófétáktól származom.

Tél

Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassu ütembe'

fordúl

Az Orion-csillagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ri-

degek

S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden: Mindétig szürkébb lesz a világ, –

mintegy a ridegség

Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn

Mindegyre elhatalmasodik...

S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott, megállt, megúnta

vándorlását, megmeredt, –

S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben

A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár,

Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar

Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver...

S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szívem melegét,

Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem s míly dallamokat! Földnek fekete gö-

röngye felszállottam

Mélységes éjszakámból sáppadt arccal, fel a nap elé, a fény alá...

S himnuszaimat zengettem feléd! – és harsogtam

S rajtad feledtem szomoru szemeimet: vígasztalan örökkévalóság!

Kakasviadal volt itt s ó minő! Még emlékeznem is! A földnek két röge feltámadt

S egymásnak eredt... Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt.

Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! – s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s

vérben forgó szemeik

Kimeredtek az iszonyattól... Lobogás volt itt, lázas vacogás, – lélek, ó árva vándor,

Pornak vándora, – lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást.

Várj.

Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kő-

zivatar

Betemet s beborít.

Szellemek utcája

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,

Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak

feltalálni,

Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot

S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,

A mélyen elrejtező, néma férfikort.

E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka

És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait

A semminek... mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!

S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is

És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.

Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,

Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat...

Mi mindent szerettem, már nem tudom.

Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,

Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát

Képzeltem hozzá... S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higgyétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.

Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?

Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás!

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?

S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely

édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az an-

nál duzzadtabb és pirosabb ajak is?

S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal

a kezemben?

Loholni bolondúlni? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is

neki, de a holdnak...

Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott

boldogság mindenkor a neve...

Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol

a nevetésem?

úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:

Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor

Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjúság. Volt egy öreg görög egykor

Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén

Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.

Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is

S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.

S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok

S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.

Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot

S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger...

Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.

Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel

S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna...

S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.

De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik még nagyobb

figyelem...

S feje körül tompa derengés.