20. századi történelmünkben több jelentős emigrációs hullám volt. Irodalmi szempontból a legjelentősebb az 1919-es, amely számos baloldali gondolkodású értelmiségit és egy jelentős mozgalmat, a magyar avantgárdot is emigrációba kényszerített. Jó, hogy a Ma, Kassák folyóirata Bécsben megjelenhetett, de kár, hogy ott, mert így az amúgy is konzervatív hazai közízlés még kevésbé barátkozhatott meg azokkal az avantgárd törekvésekkel, amelyek ráadásul ideológiai szempontból is gyanúsaknak minősültek. A 19-es emigráció nagy része 1926-tól hazatérhetett. Újabb baloldali emigrációs hullám indult meg a második világháború kitörésének időszakában, majd egy ellenkező előjelű 1944­-1945-ben. Néhányan 1948 táján (Márai Sándor), sokan – köztük pályakezdők is – 1956-ban emigráltak, és szórványosan később is többen is távoztak. Igazi „magyar” irodalmi élet a két világháború között csupán a húszas évek elején Bécsben volt, majd később „bolsevik” módon Moszkvában. Az 1945 utáni korszakban főként az 1956-os emigráció tevékenysége jelentős, ők hosszú életű folyóiratokat is működtettek (Irodalmi Újság, Magyar Műhely). Az emigrációs irodalomnak nemcsak önmagában való a jelentősége: a lényegesen nagyobb szabadságfokkal, szókimondással, a poétikai lehetőségek kötetlen kiaknázásával hatással volt a hazai irodalomra is.

A Ma első számának címlapja

Márai Sándor: (1900-­1989): író; a magyar polgárság legkövetkezetesebb irodalmi képviselője. A húszas évek első felében újságíróként tűnt fel Németországban. 1928-ban költözött haza, de 1948-ban emigrációba kényszerült. Soha nem tért vissza, mert nem akarta feladni elveit a függetlenségről és a demokráciáról.