Átokföldje (The waste land)

Ezra Poundnak

a miglior fabbrónak

I.

A HALOTTAK TEMETÉSE

Április a kegyetlen, kihajtja

Az orgonát a holt földből, beoltja

Az emléket a vágyba, felkavarja

Esőjével a tompa gyökeret.

Tel melengetett minket, eltakarva

Felejtő hóval a földet, kitartva

Egy kis életet elszáradt gumókkal.

Nyár tört ránk, átkelt a Starnbergersee-n

Záporzuhogással; az oszlopok közt megálltunk,

Napfényben elindultunk, a Hofgartenbe mentünk,

Kávéztunk s egy óráig társalogtunk.

Bin gar keine Russin, stamm' aus Litauen, echt deutsch.

Kuzenom, a főherceg, amikor nála éltünk,

Meg gyerekkorunkban, szánkázni vitt,

Én pedig féltem. Azt mondta, Marie,

Marie, fogóddz. És szálltunk lefelé.

A hegyek között, ott szabad az ember.

Olvasni szoktam éjszaka s Délre utazni télen.

Mi gyökerek kúsznak, mi ágazik szét

E kő-szemétből? Embernek fia,

Nem mondhatod, nem sejted, mást sem ismersz,

Csak egy csomó tört képet, ahol a tikkadt nap,

S a holt fa menhelyet nem ad, tücsök sem enyhülést,

S a száraz kő se csörgedező vizet. Csupán

E vörös szikla alatt van árnyék,

(E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék),

És mutatok neked valamit, ami egészen más,

Mint árnyad, amely reggel lép mögötted,

Vagy árnyad, amely este kél előtted :

Egy marék porban az iszonyatot megmutatom neked.

Frisch weht der Wind

Der Heimat zu.

Mein Irisch Kind.

Wo aveilest du ?

„Egy éve adtál jácintot először:

A jácintos lánynak neveztek el.”

- De mikor a Jácintkertből későn visszatértünk,

Karod tele, hajad vizes, beszélni

Se tudtam, szemem elborult, sem éltem,

Se haltam és nem tudtam semmiről,

A fény szivébe néztem csak, a csöndbe.

Öd' und leer das Meer.

Madame Sosostris, híres jósnő,

Náthás volt, mindazonáltal

Európa legokosabb asszonyának

Számit bünös kártyáival. Ime, ugymond,

Az ön lapja, a vizbefúlt Föniciai Tengerész,

(Gyöngyök a szeme helyén, nézze csak!)

Ez meg a Sziklák Hölgye, Belladonna,

A helyzetek hölgye.

Itt az ember a három bottal, és ez a Kerék,

És ez a félszemü kalmár, és ezt a letakart

Kártyát viszi a hátán, s nem szabad

Megnéznem. Hol van az Akasztott Ember ?

Vizbefulástól óvakodjék.

Rengeteg embert látok, körbejárnak.

Köszönöm. Üdvözlöm a kedves Equitone-nét:

Magam viszem neki a horoszkópot -

Manapság annyira vigyázni kell.

Valószerűtlen város,

A téli virradat barna ködében

A London Bridge-en a tömeg tolongva jár,

Nem tudtam, mily sokat tiport el a halál.

A légbe nyögve kurta sóhajok,

S járt a tömeg, lábuk elé tekintve,

A dombra föl s le a King William Streetre,

Hol a Saint Mary Woolnoth nagyharangja

Holt hanggal üti a végső kilencet.

Ismerőst láttam és szóltam kiáltva: „Stetson!

Együtt voltunk Mylaenél a hajókon!

Hullát ültettél mult évben a kertben -

Kihajt-e ? Lesz-e még idén virága ?

Vagy ártott tövének a hirtelen fagy?

Űzd el a Kutyát, az ember barátját,

Vagy körmei a földedből kiássák!

Te! hypocrite lecteur ! - mon semblahle - mon frére !”

II.

EGY SAKKPARTI

Egy széken ült, mint fénylő trónuson,

Márványon izzó széken, oszlopok

Borága mögül arany Cupido

Lesett (szemét szárnyába dugta a másik),

S oszlopokon az üveg kétszerezte

Lángját hétágu kandelábereknek,

S az asztalra vetett fényt, mely a nő

Selyemtokokból bőven áradó

Ékszerszikrázásába ütközött;

Nyitott elefántcsont s szines üveg

Fiolákból kenőcsbe, porba, vízbe

Kevert orv illatjai felkavarták

S szagokba fojtották az észt; az ablak

Felől fuvó lég felbolygatta őket,

És zsírjuktól a megnyúlt gyertyalángok

Füstje feltört a laqueariára

S a mennyezet kockáit szétzilálta.

Rézzel táplált nagy tengermélyi fa

A tarka kőkeretben zölddel s naranccsal égett,

S e bús fényben faragott delfin úszott.

Az ódon kandalló fölött akárha ablak

Mutatná erdei szinhelyen Philomelát,

Ki a barbár király vad kényszere elől

Átváltozik; mégis a csalogánynak

Egész pusztát betölt a hangja sérthetetlen,

S még mindig űzi a világ, de ő csak

Csattog piszkos fülekbe.

S az időnek más elhalt csonkjai

A falra írvák; meredő,

Ágaskodó ábrák juháztatták a termet.

Lépcsőn csoszogó léptek.

A tűz fényében, a kefe alatt haja

Tűzfoltokban terült szét,

Szavakra izzott, majd elnémult vadul.

„Ma ideges vagyok. Maradjon itt.

Beszéljen. Soha nem beszél. Beszéljen.

Mire gondol most? Mit gondol? Sosem

Tudhatom. Gondoljon, amit akar.”

Azt gondolom, patkány-közben vagyunk,

Itt vesztek el a holtak csontjai.

„Hallja ? Mi az ?”

A szél a küszöbön.

„És most ? Mi ez ? Mit művel ez a szél ?”

Semmit most újra semmit.

„Maga

Semmit se tud ? Semmit se lát ? Semmire sem

Emlékszik ?”

Emlékszem,

Hogy gyöngyök a szeme helyén.

“Él-e maga? Nincs semmi a fejében?”

Csak

Ó Ó Ó Ó e sekszpihíri Kóc -

Oly kikent-kifent

Oly intelligens

“És mit tegyek most ? Mit tegyek ?

Így rohanok ki, így megyek végig az utcán,

Kibontott hajjal. És holnap mit tegyünk?

És mindig mit tegyünk ?”

Tizkor meleg víz.

És ha esik, négykor egy csukott autó.

S játszunk egy parti sakkot,

S csupasz szemgolyónkat nyomorgatván várjuk, hogy

kopognak az ajtón.

Mikor leszerelt a Lili ura, mondtam –

Nem kerteltem, megmondtam a szemébe,

ZÁRÓRA URAIM

Most Albert hazajön, hát adj magadra egy kicsit.

Kiváncsi lesz, hová tetted a pénzt, amit fogakra

Adott. Ott voltam, mikor adta. Mindet

Huzasd ki, Lil, és új fogsort csináltass,

Azt mondta, így nem bírok rád se nézni.

S nem bírok én sem, gondolj szegény Albertre, mondtam,

Katona volt négy évig, most mulatni szeretne,

S ha veled nem lehet, lesz, akivel lehetne, mondtam.

Ugy? Lesz? - azt mondta. Ugy szokott lenni, mondtam.

Tudom, kinek köszönjem, mondta, s rám nézett

erősen.

ZARÓRA URAIM

Ha nincs kedved hozzá, azt mondtam, hagyd csak így.

Lesz akinek kell, ha neked nem.

De ha Albert leráz, ne mondhasd, hogy én nem szóltam neked.

Szégyelld magad, mondtam, hogy ilyen régiség vagy.

(Mert Lili csak harmincegy éves.)

Mit csináljak, azt mondta lógó orral,

A piruláktól van, hogy elhajtsam őket, azt mondta.

(Öt volt már neki, s majd meghalt a kicsi George-tól.)

A patikus azt mondta, rendbejövök, de már nem

vagyok az, aki voltam.

Kész bolond vagy, mondtam neki.

S ha Albert majd nem hagy békét neked, azt mondtam, ott tartasz megint.

Mért mentél férjhez, ha nem kell gyerek?

ZÁRÓRA URAIM

S vasárnap Albert hazajött, meleg sonkát ebédeltek,

Behívtak engem is, hogy a javát forrón együk

ZARÓRA URAIM

ZARÓRA URAIM

Jójszakát, Bill. Jójszakát, Lou. Jójszakát, May. Jó éjszakát. Tá-tá. Jó éjt. Jó éjt.

Jójszakát, hölgyeim, jójszakát, drága hölgyeim, jó éjszakát, jó éjszakát.

III.

TÜZBESZÉD

A folyó sátra szétszakadt, utolsó levél-ujjak

Mélyednek be a nedves partba. Szél fut

A barna földön nesztelen. Elköltöztek a nimfák.

Csak csöndben, édes Temze, mig dalomat bevégzem.

Nem visz a folyó üres üveget, uzsonnapapirt,

Selyemzsebkendőt, kartondobozt vagy cigarettacsutkát,

Se nyári éjek más tanújelét. Elköltöztek a nimfák.

S barátaik, a bankigazgatóknak naplopó sarjai

Elköltöztek, cimük se hagyva hátra.

Ültem és sírtam a Genfi-tó vizeinél. . .

Csak csöndben, édes Temze, mig dalomat bevégzem,

Csak csöndben, édes Temze, nem leszek hangos én sem.

De mögöttem, hallom, hideg huzat,

Csontzene közeleg, s a kuncogás fültől fülig hasad.

A tenyészeten át patkány lopódzott

S a parton vonszolta nyálkás hasát,

Mig én a gáztartály körül egy téli estén

Halásztam a szürke csatornavízben

S király-bátyám vizbevesztén tünődtem

S király-apámon, ki előtte halt meg.

Csupasz, fehér testek a puha marton,

Csontok, száraz üregbe dobva

Csak patkányláb zörrenti évről évre.

De mögöttem hallom közelebb érve

Autókürtök hangját - Sweeney is azzal

Indul majd Porternéhoz a tavasszal.

Porternét a holdsugarak beragyogták.

Lánya is ott állt

Lábukat szódavizbe mossák

Et O ces voix d'enfants, charttant danr la coupole !

Fid fid fid

Csah csah csah csah csah csah

Tereus

Vad kényszere.

Valószerűtlen Város

Egy téli délután barna ködében

Eugenides úr, a szmirnai kalmár

Bortválatlanul, zsebében mazsola

C.i.f. London: okmányai látra,

Meghívott zagyvalék franciasággal

Villásreggelire a Cannon Street Hotelbe,

Aztán weekendezni a Metropole-ba.

A lila órán, mikor a szem, a hát

Az iróasztaltól felkél, mikor az emberi masina vár,

Mint taxi vár zihálva,

Én, vak Tiresias, ráncos asszonyi mellem,

Vénember, ki két élet közt zihál,

De látom a lila esti órát, amelyben

A hajós a tengerről hazaszáll,

Haza a gépirónő teára, reggelijét

Leszedi, begyujt, nyit konzerveket

Ablakából kilógnak száradó

Kombinék, melyeket az alkonyati fény ver,

Diványán (éjjel ágy) még egy csomó

Hever: papucs, leibchen, harisnya, míder.

Én, Tiresias, ráncos csecsü vén

Figyeltem ezt, s megjósoltam, mi jön még

Én is vártam, hogy jön-e már a vendég.

Már itt van, pattanásos, egy vigécnél

Praxi, merész szemű fiatalember,

Kisember, kin az önhittség ugy ül, mint

Bradfordi milliomoson a cilinder.

Az idő most, úgy sejti, kedvező:

A lány evett, fáradt s unott utána,

Elkezdi buzgón fogdosni - a nő

Nem löki el, ha még nem is kivánja.

Izgatott, elszánt, támad már rohamvást,

Nincs, ami kutató kezét kivédi ;

A hiusága nem is vár viszonzást

És a közönyt már élvezetnek érzi.

(És én, Tiresias, mindent, ami

Ez ágy-diványon lett, előreéltem ;

Én, aki ültem Théba falai

Alatt s bolyongtam holtak közt a mélyben.)

Egy utolsó, fölényes csókot ad

S a sötét lépcsőkön tapogatódzik. . .

Alig tud már a lezajlott kalandról

A lány, megfordul, a tükörbe néz,

Homályosan egy percig arra gondol:

„Tul vagyok rajta - ez volt az egész.”

Ha szépasszony mulat, s ha azután

Szobájában maga marad borongva,

Gépiesen végigsimít haján

És föltesz egy lemezt a gramofonra.

„És jött felém egy hang a viz felől”

Végig a Stranden és a Queen Victoria Streeten.

Ó Város város, hallom néha még

Egy kocsma mellett a Lower Thames Streeten,

Egy mandolin jóleső hangja nyávog,

S belül zsivaj, ricsaj, hol a halászok

Lebzselnek délben, és a Magnus Vértanu

Templomban a falak

Tündöklő jón fehér s arany rejtélyt sugárzanak.

Kátrány meg olaj

A folyó veritéke

Usznak a bárkák

Forduló dagállyal

Vörös vitorla

Szárnyal

A súlyos árbocfán szélvédte vidékre.

Usztatnak a bárkák

Rönköket lefele

Hol elmarad Greenwich

El a Kutyák Szigete

Vejjalala lejja

Vallala lejjalala

Erzsébet és Leicester

Itt evezett

Hajójuk tatja

Aranyos kagyló

Vörös meg arany

Hirtelen habzó

Két parton a csipke

Délnyugati szél

Lefelé vitte

Harangok zúgása

Fehérlő tornyok

Vejjalala lejja

Vallala lejjalala

„Villamosok, poros fák közelében

Highbury szült engem. Richmond és Kew

Tett tönkre. Richmondnál egy szűk kenu

Fenekén hanyatt felhuztam a térdem.”

„Lábam Moorgate-nál, a szivem pedig

Lábam alatt. Ő sirt az esemény

Után. - Most uj élet következik –

Igérte. Nem szóltam. Mit bánom én!”

„Margate-i fövenyen.

Bennem nem él

Semminek kapcsolata semmi.

Repedt körmök a piszkos kezeken.

Népem amit szerény népem remél

A semmi.”

la la

És ekkor Karthágóba értem

Lángban lángban lángban lángban

Ó Uram Te kitépsz engem

Ó Uram Te kitépsz

Lángban

IV.

A VÍZBEFÚLAS

Phlebas, a föníciai már kéthetes halott.

Sirálykiáltozást, hullámverést már elfelejtett

S a hasznot-veszteséget is.

A tengermélyi áramok

Susogások közt csontjaira leltek.

Le-föl átringta mind az életkorokat

És örvénybe jutott.

Zsidó vagy? Bármi vagy,

Te, ki kormánykerék mellett a szélbe nézel,

Lásd Phlebast, aki valaha szép szálas volt, mint te magad.

V.

AMIT A MENNYDÖRGÉS BESZÉL

Volt izzadt arcokon rőt fáklyafény

Volt a kertekben fagyos némaság

Volt halálkín fenn a kövek hegyén

Ordítozás és sírás

Börtön és palota s visszhangzó

Tavaszi mennydörgés messzi hegyek közt

Most már halott ő aki élt

Mi akik éltünk meghalunk most

Csak egy kis türelem

Itt nincsen víz itt csak szikla van

Szikla van víz nincs van homokos út

Az út fenn a hegyek között kigyózik

Sziklás viztelen hegyek között

Ha volna víz hát inni megpihennél

Sziklák közt csak megy az ember nem eszmél

Szárazon izzadsz lábad a homokban

Ha volna legalább víz a sziklák között

Holt hegység szuvas fogu száj mely köpni képtelen

Itt állni nem lehet s feküdni ülni sem

Még csöndesség sincs a hegyekben

Csak szárazdörgés nem hoz esőt

Még magányosság sincs a hegyekben

Csak zord vörös arcok vicsorognak

Vályogkunyhók ajtajában

Ha volna víz

S ne szikla

Ha volna szikla

És volna víz is

És víz

Egy forrás

Tó a sziklák között

Ha csak hangja volna meg a víznek

Ne csak tücsökhang

S száraz fű szólna

De víz csobogna sziklák között

Hol remeterigó szól a fenyőfán

Csip csöp csip csöp csöp csöp

De víz sehol sincs

Ki megy melletted mindig harmadiknak ?

Ha számolom csak te meg én vagyunk mi ketten

De ha fölfele nézek a fehér uton

Melletted mindig ott megy valaki más is

Suhan csuklyásan, barna köpenyben

Azt sem tudom férfi-e vagy asszony

- De ki is az a másik oldaladon ?

Mi ez a hang a légbe fenn

Anyai sirámok mormolása

Kik e csuklyás hemzsegő hordák

Végtelen síkokon, repedt földön botolva

Határuk csak a lapos láthatár

Mi ez a város a hegyek fölött

Szétpattan s újul és a lila égbe foszlik

Omló tornyok

Jeruzsálem Athén Alexandria

Bécs London

Valószerűtlen

Egy nő kibontva hosszu éjhaját

E húrokon hegedült halk zenéket

S cincogtak lila fényen át

S csapkodtak csecsemőarcu denevérek

S fejjel le kúsztak egy sötét falon

S a légben fejtetőn álltak a tornyok

S emlékező harangok szava kongott

S hangok zengtek üres ciszternákból és kiszáradt kutakból.

A hegyek közt e beomlott üregben

Fakó holdfényben, behorpadt sirok

Fölött dalol a fü, a kápolna körül

Üres kápolna áll, csak szél tanyája.

Ablaka nincsen, ajtaja leng,

Nem árthat puszta csont.

Csak egy kakas a szarufán

Kukurikú, kukurikú.

Villámfényben. Majd párás szélroham

Esőt hozó

A Ganga leapadt, a lankadt levelek

Esőre vártak, míg fekete felhők

Gyűltek nagymessze, Himaván fölött.

A dzsungel lelapult, görnyedve némán.

Aztán a mennydörgés beszélt

DA

Datta : és mit is adtunk ?

Barátom, vér rázza a szívemet

Egy önfeledt pillanat vakmerése

Mit a józanság kora se tud majd visszavonni

Ettől léteztünk mi, és csakis ettől

S ezt nem mondja el rólunk gyászbeszéd

Se sírfeliratunk a jótét pókháló alatt

Se végrendeletünk, melyet szikár ügyvéd kibont

Üres szobánkban

DA

Dajadhvam : hallottam a kulcs

Fordul a zárban egyszer, csakis egyszer

A kulcsra gondolunk, kiki börtönében

Gondol a kulcsra, s börtönt létesít

Kiki esténkint, éteri zajoktól

Percnyi életre kel egy letört Coriolanus

DA

Damjata : Derűsen felel a csónak

A kéznek, amely vitorlához evezőhöz ért

Nyugodt tenger volt; felelt volna szíved

Derűsen a hivásra, dobogva engedelmesen

Kormányzó kéznek

Ültem a parton

Halásztam, a szikkadt sikság mögöttem

Rendbehozzam-e legalább a saját földjeimet?

London Bridge már leszakad leszakad leszakad

Poi s'ascose nel foco che gli affina

Quando fiam uti chelidon - Ó fecske fecske

Le Prince d'Aquitaine á la tour abolie

Romjaimat védem e törmelékkel

Illek én hozzád. Hieronymo megint megőrült.

Datta. Dajadhvam. Damjata.

Santih santih santih

A háromkirályok utazása

„Hideg volt odamenet,

Épp legrosszabb része az évnek

Az útra, s ilyen hosszú útra:

Metsző a szél, az utakat elmosta az ár

A nagy télvíz idején.”

S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen

Az olvadó hóba feküdtek.

Volt, mikor visszakivántuk

A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket

S a sörbehozó, selymes lányokat.

Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,

Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,

S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,

S a mocskos falvak, ahol az emberbőrit is lenyúzzák:

Nehéz volt odamenet.

Végül inkább éjszaka utaztunk,

Sebtiben szundikálva,

S a fülünkben dúdoltak a hangok, szólván,

Hogy mindez csak őrület.

Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,

Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;

Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,

S három fa nyúlt az alacsony égbe,

S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.

Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,

Nyitott ajtók hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért,

S lábak rugdosták az üres borostömlőket.

De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább

S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb

Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.

Mindez régen volt, emlékszem én,

És megtenném újra, de vegyétek észbe

Ezt vegyétek észbe

Ezt: miért vezettek végig ezen úton,

Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,

Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,

De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés

Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a Halál, a mi halálunk.

Visszatérünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,

De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,

Köröttünk idegen nép csüng istenein.

Másféle halálnak örülnék.

Tájak

Landscapes

NEW HAMPSHIRE

Gyerekhangok a gyümölcsöskertben

Virágzástól az almaszüretig:

Arany fej, piros fej,

Zöld korona meg a gyökér között.

Fekete szárny, barna, leng az égre;

Húsz év, s a tavasznak vége;

Ma baj van, holnap más bajom van,

Borulj fölibém, fény a lombban;

Hopp, fel,

Dobd fel,

Lendülni föl az almafára.

VIRGINIA

Vörös folyó, vörös folyó,

Lassú hab néma hőség

Nincs akarat oly halk, mint egy folyó

Csöndje. A hő csupán

Egy régen rikkantott rigón át

Mozdul-e? Nagycsöndü dombok

Várnak. S kapuk. Bibor fák,

Fehér fák, várva várnak,

Kitartva, korhadva.És élnek, élnek,

Sosem mozognak. Velem mozognak

Vas gondolataim, mert elkisértek

S jönnek velem:

Vörös folyó, folyó, folyó.