Több száz verse maradt fenn középiskolás korából, s már ezekben feltűnő különleges formaérzéke. Első, igazán figyelmet keltő költeményei azonban inkább az expresszionizmus szelídebb, a humanizmust dallamosságba is oldó változatát valósítják meg, fel-fellazítva a látványos formai virtuozitást. Az első világháború élménye már gyermekéveit meghatározta (lakóhely-változtatás, az apa sokéves távolléte, hadifogsága), Trianon következményeit is közvetlenül átélte (az érettségin szándékosan meg akarták buktatni „irredenta” versei miatt), mégsem „magyarkodni” kezdett, hanem az általános emberi értékek védelmezőjévé vált. Ugyanakkor átélte, az emberi lét kiiktathatatlan sajátosságaként értelmezte a szorongás élményét, amelyet nemcsak az elmúlás, a betegség miatti korai távozás rettenete színezett, hanem a semmivel való, olykor már szinte egzisztencialista jellegű szembenézés, amint ezt a Fázol(1929) oly érzékletesen kifejezi.

A vers„érthetetlennek” nevezi a hangulatot, s azt ígéri, hogy „összefüggéstelen képekkel” fogja érzékeltetni, ám a képsor igen szigorú rendet követ, s nyilvánvalóan a lét abszurddá válását, a semmi partjaira érkezést fejezi ki.

„A semmi ágán” ül ez a „szív” is, miként József Attila versében, s ez is „hangtalan vacog”: sírni nem tud és rettenetesen fázik. Ha a bevezető s ma már fölösleges túlmagyarázásnak ható kijelentéssort elhagynánk, még erőteljesebb lenne a látomás hatása, de így is megérezhetjük Kafka vagy Camus tájaival és embereivel a rokonságot. A látomás újszerűségétől Dsida is annyira meghökkenhetett, hogy bár megjelent e vers, kötetbe nem vette fel.

Az elmúlás, a halálképzet továbbra is egyik központi motívuma, s a Nagycsütörtökcímű kötet is ezt kifejező versekkel indul. Elbúcsúztatja a halott barátot, Kuncz Aladárt, felidézi kamaszkori szerelmét, Ilonkát, s szinte eggyé válik a földben porladó halottal, átesztétizálva, széppé varázsolva, verszenébe oldva a rideg valót (Szerenád Ilonkának). A halál azonban nemcsak a szépséggel, hanem a szenvedéssel összekötve is megjelenik – a legtökéletesebben a kötet címadó versében. A Nagycsütörtökben (1933) a tárgyiasság és a jelképesség szinte észrevehetetlenül rétegződik egymásra, válik lényegében azonossá. Pedig a tárgyias sík a lehető legprózaibb, hétköznapibb. A helyszín egy vasútállomás. Éjszaka van, sokat késik a csatlakozás, nem is sokat, hanem rengeteget: hat órát. A vers beszélőjének, az utasnak ennyi időt kell várakoznia, miközben az éjszakában zörögnek a mozdonyok és körülötte alszanak a várakozó utasok.

Mindez azonban nem egy közönséges hétköznap történik, hanem, mint a cím elsőként tudósít róla, nagycsütörtökön. Ez már eleve ad némi jelképességet a történetnek. A húsvét előtti utazások általában családunkhoz, a szeretteinkhez szoktak elvezetni, itt most ehhez nincs „csatlakozás”. De annak is van jelentése, hogy éppen a kocsárdi állomáson kell várakozni. Mint a vers egyik alapos elemzéséből (Éltető Józseféből) megtudhatjuk, az erdélyiek számára szinte jelképes ez a vasúti csomópont. Itt csatlakozik a Kolozsváron áthaladó fővonalhoz a székelyföldi körvasút. A román menetrendek általában úgy készültek, hogy Marosvásárhely és Kolozsvár között ne legyen közvetlen összeköttetés, és az átszállásra minél többet kelljen várni. Ez az állomás és a továbbjutás lehetetlensége tehát a kisebbségi sorsra is utal.

S nem volt-e „kisebbségi” sorsa Jézusnak? Abban az értelemben is, hogy ő és tanítványai kevesen voltak, s abban is, hogy nagycsütörtök éjszakáján Jézus teljesen magára maradt a Getsemáné kertjében. Lukács evangéliuma beszéli el, hogy Jézus, mielőtt félrevonult imádkozni, ugyanerre buzdította tanítványait is. Tudja már, hogy mi vár rá, ehhez kér erősítést az égtől. Visszatérve tanítványaihoz, látta, hogy azok mind elaludtak, méghozzá „a szomorúság miatt”. Ez a fajta szomorúság hatja át Dsida versét is, emiatt alszanak a négy tanítvány nevével megnevezett utasok (Péter, János, Jakab, Máté). S ugyanazért nem tud aludni a beszélő, amiért Jézus sem tudott: ő is titkos úton halad, „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”. Az Olajfák Hegye és a kocsárdi vasútállomás váróterme lényege szerint azonossá válik. Olyan helyszínek ezek, amelyeken az úton lévőnek életszámvetést kell végeznie, a pusztulással kell szembenéznie, s eközben senki emberfia segítségére nem számíthat. A halálfélelem – vagy a szívroham? – izzadságcseppjei is visszautalnak a Bibliabeli helyzetre, amelyben Jézus „haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”.

A hétköznapi esemény (vonatra várakozás) és az emberiség egyik legfontosabb mítoszának lényegi pontját felidéző szimbolikus léthelyzet a mozdulatlanságban ("hat órát üldögéltem") és a sötétben a történések hiánya ellenére is igazi drámai feszültséggel telítődik. A feloldás egyetlen lehetősége éppen az a párhuzam, hogy a mai ember sorshelyzete is rámintázható Jézuséra. E helyzetnek felel meg az is, hogy a vers rímtelen drámai jambusokban íródott: úgy hangzik el, mint egy belső monológ.

Az éjszaka, sőt még a tél is központi kép A sötétség versében (1935). Ez a sötétség a tél éjszakája is, az elmúlás kifejezője is, sőt a halál utáni végtelen sötétségé is. E természeti képek ilyen értelmű emberi sorsra vonatkoztatása ősi eljárás. Dsida versét az egyéníti, hogy hozzájuk rendeli a folyékonyság, nyirkosság képzeteit, s mindezt egy teljesen eredeti, ugyanakkor bárki által megtapasztalható képsorral teszi szemléletessé és széppé is. A „hófehér cukor” és a kávés pohár „keserű, nyirkos éjjele” kiáltó ellentétben állnak: a fehérség és a feketeség, az édesség és a keserűség, a szilárdság és a folyékonyság, végül is az élet és a halál kerül szembe egymással. Nincs két lehetőség, a cukor törvényszerűen feloldódik, önmaga lényegét tekintve „halottá” válik, az éjjel, a sötétség részévé.

A verset olvasva először arra is gondolhatnánk, hogy a példázatot nem kellene a vers utolsó harmadában oly részletesen, motívumokat ismételve kibontani, hiszen értjük. Ez a rész is tartogat azonban igazi képi és gondolati meglepetést a verset záró sorpárban(„hogy édesítsd valamely Isten / sötét keserű italát”), amely a vers egészére, mindegyik rétegére vonatkozik, ugyanakkor olyannyira polifon képzet, hogy egyetlen jelentés még részlegesen sem lehet kielégítő. Kiindulópontunk csak a vers szövege lehet, s az a tény, hogy a költő hívő keresztény volt. A lélek halhatatlansága és a halálfélelem azonban együttjárhat, az előbbi képzete nem szünteti meg a félelmet magát. E vers zárlatában az Isten-kép rájátszik az emberére, hiszen mindegyiküknek édesítőszerre van szüksége a sötét, keserű italhoz. A cukorban fölszívódó kávé és az emberbe szivárgó elmúlás párhuzamát már előbb kibontotta a vers. Itt végül az emberi lélek – hófehérré, édessé, tisztává válva – kerül az Isten elé. Azt is gondolhatjuk, hogy mindez Isten örömére történik, de azt is kérdezhetjük, hogy miért van neki is sötét, keserű itala?

A 24 soros vers egyetlen tömbben áll előttünk, de tagolható lenne akár 6 négysoros szakaszra is. A szöveg szerkezete pedig 3 nyolcsoros részre tagol. Az első rész a tél, az éjszaka, a kerti helyszín, az elmúlás egybekapcsolása. A második rész a cukor és kávé páldázata, amely a létmeditációt hétköznapi tapasztalattal szemlélteti. Végül a harmadik rész egymásra vonatkoztatja az eddigieket úgy, hogy ismét az elmúló ember kerül a középpontba, s új elemként, egyúttal az elmúlás értelmezőjeként megjelenik az Isten is. A nyolcas és kilences, néha meglehetősen kopogóan jambikus ritmus az utolsó két sorban feltűnően dallamossá válik, s ezt anapesztusok erősítik („sötét keserű italát”). Ez a halálzene a halhatatlanságé is.

Ám Dsida versvilágában nemcsak a halál varázsolódik széppé, hanem az élet is. Négy terjedelmesebb költői műve közül kettő kifejezetten az életöröm dicsérete. Az egyik „Lírai riport öt fejezetben”. A Kóborló délután kedves kutyámmal(1932), kijelenti: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.” Igaz, rögtön hozzáteszi: „Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor”, vagyis az erdei kóborláskor.

A másik, bevezetéssel és utóhanggal ellátott, hat fejezetre tagolt mű a Miért borultak le az angyalok Viola előtt(1933), „Egy nyári alkonyat csodálatos története”. Az első fejezet „hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet”, s egy erdei szerelmi együttlét felszabadult kedvű, játékos és bensőséges hexameterekben elmesélt története, amely a költő által korábban is kedvelt bukolikus, pásztori jelleget és a modern profánságot szikráztatja össze. Egyébként minden fejezet más formájú, ritmusú. A történet így folytatódik: hazafelé Viola lábát rettenetesen feltöri a cipő. Kettejüknek is csak annyi pénze van, hogy a lány felszállhat a város szélén a buszra. Ám meglát egy kisgyermekes koldusasszonyt, s neki adja a pénzt. Jótettéért jutalmul angyalok emelték fel Violát, s repítették haza.

A Tükör előtt(1938) verses önéletrajzi számvetés. Egyik összegző igényű strófája rokonságot mutat József AttilaA Dunánálcímű költeményével:

Mondják, apáink bűne, ami történt.

Mindegy. Miénk a végzet és a sors.

Ők még a múltba révednek tükörként,

mi már a sodró víz tükrén a gyors

jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:

Tűrni – a bölcsek ételén a bors,

okulni – szükség, megbocsátni – jóság,

dolgozni – ez a legnagyobb valóság.

A negyedik nagyszabású költemény a Psalmus hungaricus, amely politikai kényessége miatt csak a költő halála után jelent meg. E versben a magyar nemzeti lét gondjaival korábban nem foglalkozó Dsida Jenő hitet tett, méghozzá felhevült harcossággal, biblikus példázatossággal magyarsága mellett, s vállalta a veszélyeztetett nemzeti lét melletti kiállást.

példabeszéd, példázat: erkölcsi tanulságot tartalmazó vagy arra vezérlő tanító szándékú megnyilatkozás vagy hosszabb lélegzetű történet egyaránt lehet; leginkább a Biblia példabeszédei, pl. Jézus példázatai tekinthetők mintának, de az antik görög irodalom bölcs mondásai is tekinthetők forrásnak