Budapesten született 1894. október 18-án, jómódú polgári családban. Édesapja ügyvéd volt, édesanyja gazdag osztrák családból származott; egyik, anyai nagybátyja Európa legnagyobb fakitermelő és -feldolgozó vállalatának volt a vezérigazgatója.

Gyermekkorában csonttuberkulózisban szenvedett, többször operálták, éveket töltött német gyógyintézetekben. Négy gimnáziumi év után a Kereskedelmi Akadémián érettségizett, majd egy évig nyelveket tanult a svájci St. Gallenben. Ezután éveken át (1913–1918) nagybátyja részvénytársaságánál dolgozik, előbb egy erdélyi telepen, majd a budapesti központban. A vezérigazgató idővel rá szerette volna bízni a cég irányítását. A fiatalemberben azonban mind több volt az ellenérzés a gazdag polgársággal szemben, előbb nemzedéki, majd politikai alapon is. Ugyanakkor egyre erősebben vonzódott a művészvilág iránt, s maga is írni kezdett előbb verseket, majd prózát. Egy pályázatra írta meg a Liacímű kisregényt, amely díjat nyert, s 1917-ben meg is jelent a Nyugatban. A felfedezés izgalmát fokozza, hogy e mű miatt elítélték „sajtó útján elkövetett szemérem elleni kihágásért”. A világháborúért eleinte lelkesedett, aztán mindinkább kiábrándult belőle, pacifistává vált, és szociológiai műveket kezdett olvasni. Az orosz forradalom is hatással volt rá. 1918- ban sztrájkot szervezett az üzem hivatalnokai között, a sikeres küzdelem után nagybátyja elbocsátotta.

A magyarországi forradalmak lelkes híve, tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának. Idős, betegeskedő édesapját viszont a Tanácsköztársaság intézkedése kergette öngyilkosságba: államosították azt a bérházat, amely a család egyetlen jövedelmi forrása volt. 1919 őszén emigrációs tervek foglalkoztatták, titokban feleségül vette Pfeiffer Olgát, aki titkárnőként dolgozott. Az önkéntes emigrációra csak 1921 őszén került sor. Csehszlovákián át Bécsbe távoztak, majd Párizsban, illetve az olaszországi Perugiában töltöttek hosszabb időt 1927-es hazatérésükig. Ezekben az években alkalmi újságírással, kereskedéssel, nyelvtanítással foglalkozott. Bécsben megismerkedett Kassák Lajossal és körével, s ő is az avantgárd törekvések hívévé vált. Első elbeszéléskötetét még idehaza, 1919-ben a cenzúra betiltotta, így első könyvei az emigrációban jelennek meg (A két nővér– elbeszélés, Bécs, 1921; Ló, búza, ember– versek, Bécs, 1922).

A húszas években keletkezett munkákra az avantgárd nyomja rá bélyegét: az expresszionizmus, a dadaizmus és – legtartósabban – a szürrealizmus. Prózájában is új kifejezőeszközökkel élt, expresszionista (A kéthangú kiáltás, Bécs, 1922), szürrealista (Alkonyodik, a bárányok elvéreznek, Nyugat, 1924–1925, későbbi címén Országúton, 1932) műveket publikált. Olaszországban írta dadaista drámáit, közülük a legjelentősebb Az óriáscsecsemő(1926), amely csak négy évtizedes késéssel jelent meg, akkor amatőr csoport játszotta sikerrel.

Önkéntes emigrációjából való hazatérése után elvált feleségétől. Nem találta a helyét, az irodalomnak továbbra is a peremén maradt. Többször tett külföldi utazást, 1931-ben Berlinben telepedett le, s fényképészként dolgozott. A harmincas években felváltva élt idehaza és külföldön (Dubrovnik, Bécs, Palma de Mallorca). Közben – nem kis részben berlini és bécsi élményeinek hatására – fokozatosan eltávolodott az avantgárdtól, s egyre többet foglalkozott a munkásság sorsával, annak ábrázolási lehetőségeivel. Megírta A befejezetlen mondatcímű nagyregényét (1933–1937), amely egy újabb pályaszakasz nyitánya lett, s egyúttal az írói beérkezést ígérhette volna, ha megjelenését politikai okok nem teszik lehetetlenné. Az író már műve eltervezésekor tisztában volt azzal, hogy az adott társadalmi rendszerben nem jelenhet meg olyan mű, amely a munkásság osztályküzdelmeit egyetértően ábrázolja, így eleve az íróasztalfióknak dolgozott, a távoli megjelenés bizonytalan reményében. (A mű végül 1947-ben jutott el az olvasókhoz.)

André Gide (zsid; 1869–1951) oroszországi útinaplójának lefordításáért két hónapos fogházbüntetésre ítélték, amit le is töltött 1938-ban. A világháború kitörésével lehetőségei még inkább beszűkültek, álneveken, barátai nevén fordított, s a zsidótörvények miatt még annak a lapnak sem adott írást, amelyik közölte volna őt, pedig barátja, Illyés Gyula kérte erre (Magyar Csillag). A nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett, egyszer el is fogták, de sikerült megszöknie.

Pomogáts Béla: Déry Tibor, Bp., 1974

Sükösd Mihály: Déry Tibor, 1972 (In: Küzdelem az epikával)

Szalai Anna: Csereforgalom. Magány és közösség Déry Tibor regényeiben, Bp., 1982

Botka Ferenc (szerk.): Kortársak Déry Tiborról, Bp., 1994

Ungvári Tamás: Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., 1972