A regény formailag napló jellegű: a halálos ítélet nézőpontjából való felmérése a közvetlenül odáig vezető útnak. Azért kell az emlékezésnek az édesanya halálával kezdődnie, mert a bíróság ezt is belekeveri a perbe, holott valóban semmi köze a gyilkossághoz.

A regény két része lényegesen különbözik egymástól. Az első rész cselekvéssora rövid időszakot, 18 napot ölel fel. A másodiké több mint 11 hónapot. Az első részben Meursault szabad és cselekvő ember, a másodikban rab, aki korábbi cselekedeteit értelmezi, s ezt teszik a vizsgálók is. A cselekvés és a gondolkodás kettősségében Meursault esetében nagy a különbség, s éppen ebből válik nyilvánvalóvá, hogy a regény tartalmilag-poétikailag nem igazán naplószerű. Az első rész elbeszélője ugyanis még nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekre majd a börtönben tesz szert. A főszereplő szinte biológiai lényként jelenik csak meg, jellemzése elsősorban viselkedésén keresztül történik, objektív, leíró előadásmódban, s ebben felismerhető a modern amerikai regény hatása. A második részben viszont Meursault és az előadásmód is változik: „Idővel cseppet sem unatkoztam, főképp, mióta megtanultam az emlékezés tudományát.” Egyik este „megértettem, hogy időközben folyton magamban beszélek. Akkor jutott eszembe, mit mondott az ápolónő anyámnak a temetésén. Nem, itt már nincs semmiféle kiút...”

Az ápolónő arról beszélt, hogy a hosszú úton a hőségben akár gyorsan mennek, akár lassan, rosszul járnak, mert vagy napszúrást kapnak, vagy megfáznak majd a hűvös templomban. A férfi magában igazat ad neki: „Igaza volt. Nem volt megoldás.”

A regény két részből áll, Meursault sorsának azonban három fokozata van. Az első a gyilkosság előtti élete, a kissé különc átlagemberé. A második a gyilkosságtól a halálos ítéletig tartó időszak, amelyben a társadalom kivetettjévé válik. A harmadik fokozat az utolsó fejezetben következik be, a pappal való vitában, majd utána a magányban. A halál előtt kell szembenézni a lét abszurditásával. Meursault alaptézise: „De hiszen mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük.” Igennel felel a pap aggódó kérdésére: „Hát nincs reménye, s élni tud azzal a gondolattal, hogy meg fog halni egészen?” Ezen a ponton veszíti el nyugalmát a halálraítélt, és kezd el üvöltözni. Párhuzamos ez a helyzet a gyilkosság perceinek önkívületével, de akkor az emberben lévő ösztönlény cselekedett, most meg az intellektus. Ott a vakítóan tűző nap és a csillogó kés billentette ki egyensúlyi helyzetéből, itt viszont az, hogy a pap szándékai szerint nem hajlandó meglátni „egy isteni arc fényességét”, nem képes hinni, csak a maga egyetlen életében és halálában. Mindenkire ez a sors vár, s ennek fényében „mit számít, ha a gyilkossággal vádolt azért veszti el életét, mivel nem sírt anyja temetésén?” Magára maradva Meursault mégis megnyugszik, s elbűvöli „az alvó nyár csodálatos békessége”: „Mintha ez a nagy harag megtisztított volna a rossztól, megkönnyített volna a reménységtől, s e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, oly testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok.”

A három fokozatnak három halál feleltethető meg. Az elsővel, az édesanya halálával kezdődik a történet. Mivel az anya alakja már nem játszott igazán szerepet fia életében, aki lényegében az állandó jelenidőben élt csak, még nem tudott „emlékezni”, érthető a második fejezet zárómondata: „Alapjában véve nincsen semmi változás.” A változást a gyilkosság okozza, s ez egyértelműen véletlen esemény. Meursault személyiségének lényegéhez tartozott a távolságtartás, a tevőleges be nem avatkozás, ugyanakkor a segítőkészség. Raymond-tól azért kérte el a revolvert, hogy az ne használja. S ha nem marad a zsebében a fegyver, ha a hőség elől nem akar a forráshoz menekülni, nem történt volna semmi. Az anya halála az idős ember természetszerű távozása, az arabé viszont erőszakos és értelmetlen. A harmadik halál, amelyet a mű befejezése vetít előre, szintén erőszakos, s bár törvények által előírt, mégis igazságtalan. Értelmetlennek mégsem nevezhető, ellenkezőleg: az elkerülhetetlen emberi sors tudatos létértelmezése, amely egymásra vonatkoztatja a természetes és az erőszakos halált. Visszautal az édesanyára, az ő halál előtti életére, amelyet most ért meg Meursault, s a befejező mondatban előreutal az erőszakos elpusztításra. Ha Camus krisztusi alaknak is tekintette a főhőst, e ponton, a „megfeszítés” előtt, a csillagos égre tekintve anya és fiú alakja és sorsa biblikus jelleget is ölt. Valóban értelmezhető Meursault is olyanként, mint aki – magáéi mellett – magára veszi a világ, a többi ember bűneit is: a vizsgálóbíróét, az ügyészét, a vád tanúiét, az esküdtekét, az őt gyűlölő hallgatóságét, sőt Raymond-ét, az arabokét is; s miután tudomásul vette a tömeg „feszítsd meg!” kiáltását, várja és kívánja a „beteljesülést”: „És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyatottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadjanak, ha meglátnak.”

. Meursault elődjeit felfedezhetjük Stendhal(Vörös és fekete), Dosztojevszkij(A Karamazov testvérek), Kafka(A per) regényeinek világában. A klasszikus realista poétika modern változatát teremtette meg Camus, s ezzel szinte a lehetetlennel birkózott meg: széles olvasóközönség számára is hozzáférhetővé és átélhetővé tette a 20. század közepi emberi lét legelvontabb gondjait is.