Camus írói pályája mindössze 25 esztendőt ölel át. Ezalatt a történelemben és az ő szemléletében is sok volt a változás. Elkülöníthetők korszakok, világszemléleti fordulatok az életműben, de valamilyen mértékben szinte minden lényeges szemléleti elem mindvégig megtalálható. Egyik francia elemzője (1949-ben) az amoralitás és szenzualizmus, az abszurd, a moralizmus három szakaszát különböztette meg. Ezek a fokozatok azonban egyetlen műben is megtalálhatók: a teória szerint a Közönyabszurd mű, a valóságban hőse mindhárom fokozaton átesik. A Caligulaelső változata 1938-1940 között keletkezett. A „végleges” szöveg 1941-ből való, de 1944-ben mégis változtat rajta, politikusabbá teszi, s aztán minden bemutató alkalmából igazítások születnek, a legutolsók 1958-ban. Ez a dráma szinte átíveli az egész írói pályát.

Meglehetősen elfogadott közvélekedés szerint Camus az egzisztencializmus híve, egyik legjelesebb képviselője. Való igaz, hogy évekig kapcsolatban állt Sartre-ral: 1943-ban ismerkedtek meg, és 1951-ben távolodtak végleg el egymástól.

Lényeges különbség a két alkotó között, hogy Sartre inkább filozófus volt, aki szépirodalmi műveket is alkotott, Camus viszont inkább szépíró volt, aki filozófiai esszéket is írt. Sartre jobban kötődött a teória, Camus a történő valóság világához. Mindezt kifejezi a Nobel-díj átvétele alkalmából mondott beszéde is, amely egyértelmű ars poetica. Felfogása szerint a művész sorsa örökös ingás „saját maga és a többiek között, félúton a szépség, amelyről nem tud lemondani, és a közösség, amelytől nem tud elszakadni, között. Ezért az igazi művészek nem vetnek meg semmit; ők arra kényszerítik magukat, hogy megértsék, nem pedig hogy megítéljék a dolgokat. Ha pedig állást kell foglalniuk a mai világban, akkor csak egy olyan társadalom mellett kötelezhetik el magukat, amelyben Nietzsche nagyszerű szavaival már nem a bíró, hanem az alkotó ember az úr, akár munkás, akár értelmiségi. De az író szerepe elválaszthatatlan a nehéz feladatoktól. Per definitionem nem állhat ma azok szolgálatába, akik a történelmet alakítják: ő azokat szolgálja, akik elszenvedik a történelmet. [...]

Bármilyen egyéni gyöngeségeink vannak is, mesterségünk nemessége mindig két, nehezen véghezvihető kötelezettségben fog gyökerezni: hogy visszautasítjuk a hazugságot arról, amit tudunk, és hogy ellenállunk az elnyomásnak. (Sziszüphosz mítosza. Vásárhelyi Júlia ford.)

Ha a szemléleti rokon vonások mellett a poétikaiakat is figyelembe vesszük, akkor valóban a francia moralista íróknak Montaigne-től Pascalon át Voltaire-ig ívelő sora az egyik hagyomány. A másik a klasszikus 19. századi orosz irodalom, elsősorban Tolsztoj és Dosztojevszkij (az ő arcképeik függtek Camus dolgozószobájának falán is). A 20. századi elődök közül igen fontos Kafka és Hemingway inspiráló hatása, de természetesen a különbségek is lényegiek. Már Sartre elutasította egykori kritikájában azt a véleményt, hogy a KözönyHemingway stílusában írt Kafka-mű lenne, s rámutatott, hogy Kafka a bizarr transzcendencia írója, Camus-ben viszont nincs semmi transzcendencia.