A Koldusoperában az elidegenítő hatások tökéletesen működnek, azaz fel is oldódnak. A későbbi tézisdrámák meg sem tudják közelíteni hatását. Brecht legnagyobb művei a már feloldott elidegenítési elmélettel, a dialektikus színház jegyében születtek meg (Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Galilei élete, 1938­-1939; A szecsuáni jó lélek, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945), noha magát az új fogalmat csak az ötvenes években vezette be az alkotó. Az epikus színház élesen megkülönböztette a szórakozást és a tanulást.

A dialektikus színház kölcsönhatást tételez fel a két tevékenységi forma között, s nem a tanítást, hanem a művészi meggyőződést tekinti elsődlegesnek. A hegeli dialektika-felfogáson alapul, nemcsak az ellentétek szembeállását, hanem egységét is kifejezi, ami főként a drámai szerkezetben érvényesül. A cselekmény továbbra is epikus jellegű, tehát nem egyenes ívű, a jelenetek viszonylag függetlenek egymástól, de szerkezeti rendbe tömörülnek: egymás ellentétei, megerősítései. A drámában már nem az elidegenítés a meghatározó, hanem az emberi gondolkodás dialektikájának megjelenítése.

Ez a dialektikus ellentmondásosság hatja át a Galilei élete drámai világát is. Az atomfizika friss – és veszedelmet sejtető – felfedezései inspirálták a témát, a tudós felelősségének kérdését, a tudomány és a hatalom, a tudomány és az etika viszonyának vizsgálatát. A cselekmény valóban „epikus”, s nagy időbeli távolságot felölelő: 1609 és 1637 között játszódik. A valóság feloldhatatlan ellentmondásosságát bizonyítja a valóságos történés és legendája is. Galilei tudományos meggyőződése ellenére visszavonta tanait az inkvizíció előtt, s ezzel életét is, a további kutatás lehetőségét is megmentette. A népi-polgári közvélemény azonban nem fogadta el e tényt, s megteremtette az „és mégis mozog a Föld” kijelentésének legendáját, igazságot is szolgáltatva ezzel az esendő embernek. A drámában a visszavonás után a jeles tanítvány csalódottan jelenti ki: „Szerencsétlen ország, melynek nincsenek hősei.” Galilei válasza erre: „Nem. Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.” S ez a csalódott és elpártolt tanítvány csempészi ki évekkel később a mégiscsak elkészült újabb művet külföldre. A tanítvány ekkor már felmenti a nagy tudóst, Galilei viszont önmagát vádolja: nem a tudományt árulta el, hanem a tudományban hívő népet, kiszolgáltatta tudását a hatalomnak, s ezzel elárulta hivatását.

Ez a dráma a szerzői szándék szerint nem tragédia, nincs benne sem hősi erőfeszítés, sem hősi bukás. Galilei nem emberfelettien, hanem emberien cselekszik. A műnek nincs is egyetlen, tantételszerű eszmei magja: összetettsége az élet valóságos polifóniáját fejezi ki.