A regény eredeti címe pontos fordításban: Az idegen. A cím a főszereplőt, Meursault-t (mörszó) jellemzi, s alighanem pontosabban, mint az első olvasás után szerencsésnek érzett magyar változat, amely kevéssé felel meg a szerzői szándéknak, ugyanis inkább a külvilág lehetséges ítéletét fejezi ki, s kevéssé csak a szereplő önértékelését. A regény lényege viszont e két nézetsor ütköztetése.

A két szerkezeti részre és hat, illetve öt fejezetre tagolt regény első részében a külvilág véleménye alig nyilvánul meg. Érzékelhető, hogy Meursault lényegében a többi átlagemberhez hasonló, bár van néhány furcsa cselekedete, szokása. A halottasházban nem akarja megnézni édesanyját a koporsóban, pedig ez a szokás. Ennek majd a tárgyaláson lesz különös jelentősége.

Az olvasó azonban érthetőnek tartja a tartózkodást is. Az már általánosabb megütközést kelthet, hogy Marie-nak válaszul, hogy szereti-e, azt mondja: „ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem.” A házasságról is különösen vélekedik: hajlandó rá, ha a lány akarja, de nem tartja komoly dolognak. Amikor a főnöke felajánlja, hogy menjen el a megnyitandó párizsi irodába dolgozni, közömbösen reflektál, mondván, hogy „az ember élete úgysem változik, hogy egyik élet olyan, mint a másik”. Idős és kutyáját elvesztő szomszédja, a vén Salamano, amikor barátságosan elbeszélgetnek, elárulja neki, hogy a környéken elítélik őt, mert anyját a menhelyre adta be. Megismerkedhetünk tehát két, a főszereplőt alaposabban ismerő ember ­ a főnök és Marie ­ furcsálkodásával; egy alkalmi ismeretség révén a menhelyi emberek udvarias távolságtartásával s egy közelebbről meg nem ismerhető nagyközösség ­ a lakóhelyi környezet ­ csöndes elítélésével.

Ugyanakkor Meursault időnkénti különös viselkedése és nézetei ellenére rendkívül udvarias ember, aki senkinek sem akar ártani, aki bizonyos határok között meg akar felelni a szokások rendjének is, s éppen emiatt sok benne a bizonytalanság. Amikor szóba kerül a koporsó felnyitása és ő ezt elhárítja, a kapus „elhallgatott, és engem most feszélyezett a hallgatása, mivel az volt az érzésem, hogy nem ezt kellett volna mondanom”. Később, a síró öregasszonyt „szerettem volna már nem hallani. De nem mertem megmondani neki.” S amikor másnap estefelé Marie megtudja, hogy előző nap temette el az édesanyját, Meursault arra gondol, hogy ő „nem tehet róla”, s hogy „az ember mindenképp hibás egy kicsit”.

Mindezek a tények, a különös, esetleg különcnek is minősíthető nézetek azonban ellentételeződnek is: a főhősnek vannak „normálisnak” mutatkozó kapcsolatai is. Nyilvánvalóan lelkiismeretes és jó munkaerő, különben nem ajánlanának neki párizsi állást. Marie-val alakuló kapcsolata a különcségek ellenére is emberi. Udvariasan beszélget a szerencsétlen öregemberrel. Hajlandó barátkozni Raymond-nal (remon), akit a környék széplányok kitartottjának vél. Raymond barátjával, Massonnal (mászon) is hamar alakít ki jó kapcsolatot. Mindezek alapján nemcsak az olvasót, de nyilvánvalóan őt magát is váratlanul éri, hogy agyonlövi az arab fiatalembert.

Az esemény valóban véletlen, miként utólag ő maga is gondolja, s valóban szerencsétlenség, miként Céleste(sz¨eleszt), a vendéglős, a legfontosabb, de a bíróság által nem méltányolt mentőtanú kijelentette. Ekkor érzett életében először nagy kedvet Meursault arra, hogy megöleljen egy embert. A vizsgálati fogságban és a bíróságon azonban egyáltalán nem a puszta tények foglalkoztatják az eljáró személyeket. A vádlott érzi a vizsgálóbíró ellenszenvét: „Szerettem volna meggyőzni arról, hogy olyan vagyok, mint bárki más, teljesen olyan, mint bárki más.” De nem szól, nem tulajdonít nagy jelentőséget ennek, pedig végül az okozza majd pusztulását, hogy gyökeresen másfajta embernek nézik. A tanúvallomások közben érti csak meg Meursault, hogy a vád tanúi, a közönség, mindenki gyűlöli őt. A gyűlölet oka, hogy a börtönben nyilvánvalóvá válik: nem hajlandó sem bűnösnek tekinteni magát, sem eljátszani a bűnbánatot. A bíró rettenetesen felháborodik, amikor közli, nem hisz Istenben: „Azt akarja – kiáltott fel –, hogy értelmetlen legyen az életem?” S kijelenti: „Még sose láttam ilyen megátalkodott lelket.” Az ügyész erre építi fel a vádat, s nemcsak az arab tudatos megölésével vádolja a férfit, hanem azzal is, hogy „erkölcsi gyilkosa tulajdon édesanyjának”, sőt: „felelős azért a gyilkosságért, amely majd holnap kerül tárgyalásra” (egy apagyilkos ügye). Ehhez képest csak erőtlen lehet a védőügyvédnek – az elbeszélésben nem is részletezett – beszéde, s várható a halálos ítélet, ami pedig azért a gyilkosságért nem feltétlenül járna, amelyet más beállításban akár önvédelemnek is lehetne tekinteni.

Egy amerikai kiadáshoz írott előszavában Camus egyértelműen fogalmazza meg írói céljait: „Egyetlen mondatban, igaz, egy nagyon meghökkentő mondatban foglaltam össze már régebben a Közönyt: »A mi társadalmunkban mindenki a halálos ítélet veszélyének teszi ki magát, aki nem hullat könnyet az anyja temetésén.« Ezzel csak azt akartam mondani, hogy regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él. Valahol a szélen bandukol, a magánélet, a magányos élet, az érzéki élet perifériáin. És ezért érez csábítást sok olvasó, hogy úgy nézze Meursault-t, mint egy hajótöröttet. Pedig hűbb képünk alakulna ki a regényhősről, vagy mindenesetre olyan, amely inkább megközelíti az író szándékait, ha elgondolkodnánk rajta, hogy miben is tér el Meursault a játékszabályoktól. Egyszerű rá a válasz: nem hajlandó hazudni. [...] Igazán nem mondható el róla, hogy semmi érzékenység nincs benne. Valami mélyen megbúvó, makacs szenvedély élteti, a teljesség és az igazság szenvedélye. Habár ez az igazság nem szavakban ölt testet, hanem csak abban, hogy nem mutatok mást, mint amilyen vagyok és mint amit érzek, de ezek nélkül soha nem győzhetjük le magunkat és a világot.« [...]

Így nem is sokat tévedünk, ha a Közönylapjain egy olyan ember történetét olvassuk, aki minden hősies póz nélkül képes rá, hogy meghaljon az igazságért. Már azt is mondtam, akkor is ellentétben a közgondolkodással, hogy regényalakomban az egyedüli Krisztust akartam ábrázolni, akire méltók vagyunk. Úgy érzem, kommentárjaim után világossá válik mindenki előtt, hogy egyáltalán nem állt szándékomban holmi szentségtörés, csak a művész kissé ironikus szeretete szólt belőlem, melyet joggal érezhet a maga alkotta figurák iránt.” (In: Roger Grenier: i.m. 96—98. o.)

A kommentárból nyilvánvaló, hogy bár a főhős korántsem alakmása az írónak, mégis, az ő személyiségéből, az ő nézeteiből is van benne, s figyelemre méltó mértékben.