A századvég, a századelő szellemi életében több olyan személyiség játszott szerepet, akiknek hatása mindmáig nyomon követhető. A németFriedrich Nietzsche(fridrih nícse; 1844—1900) az életfilozófia legnagyobb hatású képviselője. Ezt az irányzatot a pozitivizmus kritikája, az ész uralma elleni lázadás, az élet, a személyiség középpontba állítása jellemzi. Isten halálából Nietzsche számára a felsőbbrendű, az emberfölötti ember akarása következik. Megfigyelése szerint az emberi nem legfőbb hajtóereje a hatalom akarása, a magasabb rendű létre törekvés. Ez s az ilyen élet a legfőbb érték. A felsőbbrendű ember morális értékeket hordoz és teremt, s ezek a régi erkölcsöt lerombolva jönnek létre. Minden eddigi értéket át kell értékelni, le kell rombolni a kereszténységet és a demokráciát. Nincsenek abszolút igazságok. Az örök visszatérés tanaazt fejezte ki, hogy ugyanazok az események nagy időközönként visszatérnek.

Az életfilozófia képviselője az ugyancsak németWilhelm Dilthey(diltej; 1833—1911) is. A sz ellemtudományoknak nevezett társadalomtudományokkal foglalkozott elsősorban, s úgy látta, hogy míg a természettudományos megismerés egyetemes és objektív, addig a társadalmi-történelmi egyedi és az egyéniségtől függő. Így a megismerés során döntővé válik a beleérzés, a megélést (az élményt) és megértést lehetővé tevő intuíció. A történelmet a korszellem és az egyén kölcsönhatása formálja, de a korok közt nincs törvényszerű öszszefüggés, nincs fejlődés. A szellemtörténetinek nevezett módszer középpontjában az irodalom vizsgálata áll, a művészi átélést magasabb rendűnek tartja a tudományos megismerésnél. Kiemeli a világnézet szerepét, az alkotáslélektant, de leegyszerűsítő és mitizáló következtetésekhez jut el, amikor pl. a korszellemet, az uralkodó embertípusokat megnevezi, s a reneszánszot az univerzális ember, a nyugati kultúrát a fausti ember típusával szimbolizálja. A módszer legfőbb eredményei: a történetiség, a szintetizálás, a komplexitás elve, a világnézet szerepének kiemelése.

Az életfilozófia harmadik nagy hatású képviselője a francia Henri Bergson(anri bergzon; 1 859—1941), aki Freud előtt vizsgálta a tudatot. Megkülönböztette a fizikai, mérhető időt a tudat belső idejétől, ez utóbbit tartamnak (durée; düré) nevezte. Ez nem csupán méri a változó valóságot, hanem maga a változó valóság, amelyben az előtt és az után állapotai átmennek egymásba. A tartamba az intuíció segítségével hatolhatunk be. Ez egy nem-fogalmi jellegű, de tudatos lelkiállapot, az egyedi élmények átélése. Az életet szellemi természetűnek tartja, amelynek lényege a teremtő fejlődés, s ezt az életlendület (élan vital) mozgatja. Bergson a nagyközönség körében is igen népszerű filozófus volt. Esztétikai érzékkel megírt művei az irodalomra is nagy hatással voltak, ő maga is kapott irodalmi Nobel-díjat.

Pozitivizmus: a XIX. század második felében keletkezett eszmeáramlat, a polgári filozófia egyik legelterjedtebb irányzata, amely a természettudományok módszereit használja a társadalmi jelenségek és az ember vizsgálatára pl.az embert a természettörvények által meghatározott lényként fogja fel.