Az egzisztencializmus és az abszurd irodalma egymással párhuzamosan és gyakori kölcsönhatásban bontakozott ki megközelítőleg a harmincas évek végétől, s meghatározó szerepet játszott egészen a hatvanas-hetvenes évekig. Világértelmezésükben közös vonás a lét értelmetlenségének, céltalanságának tételezése, a én végletes magányának hangsúlyozása. Az egzisztencializmus filozófiai irányzata nagyon bonyolult képet mutat, egymástól jelentősen eltérő bölcseleti rendszereket takar. (Annak ellenére is így van ez, ha Heidegger munkásságát a korábbi évtizedek magyar irodalomtudományának értékelésével ellentétben nem az egzisztencializmus, hanem a hermeneutika filozófiai irányzatához kapcsoljuk.) A legismertebb egzisztencialista gondolkodók közül egymástól jelentősen eltérő nézeteket vallott Karl Jaspers, Jean-Paul Sartre vagy Gabriel Marcel. Az említett francia gondolkodók közül Sartre például ateista, míg Marcel a katolikus egzisztencializmus képviselője.
Az alábbiakban csupán Sartre nézeteire térünk ki röviden. Sartre az egzisztencializmus elődjének tekintett Kierkegaard műveiből merítve - más egzisztencialista gondolkodókhoz hasonlóan - központi jelentőséget tulajdonít a választás fogalmának. Az Isten nélküli világban végérvényesen szabadságra ítéltetett ember a választás pozícióját vállalva teheti létét lényegivé. Létének ez az önmagával szembeni felelősség adhat egyedül méltóságot. A reménytelen, céltalan létezés ezáltal tehető mégis értelmessé.
A francia Camus-t is gyakran emlegetik egzisztencialistaként, bár Sartre-ral való rövid barátságukat követően mindketten nézeteik különbözőségét hangsúlyozták. Camus Sziszüphosz-mítosza c. esszékötetében fejtette ki az abszurd elméletét, melyben a görög mitológiából ismert alakot - aki az istenektől elszenvedett büntetésként arra ítéltetett, hogy sziklát gördítsen egy hegy tetejére, majd a kő mélybe zuhanása után újrakezdje értelmetlen és véget nem érő munkáját - az emberlét metaforájaként értelmezte. Ugyanakkor ezt a léthelyzetet az esszé nem értelmezi tragikus szituációként. A gazdátlanná lett világból ugyan hiányzik a teleológia, de a küzdelem maga is boldoggá teheti az embert. E paradox derű miatt Camus-t sokan egyfajta modern sztoicizmus képviselőjének tekintik.
Az abszurd jelzővel jelölt irodalom ugyanakkor nem feltétlenül kapcsolódik a Camus esszéjében olvasható gondolatokhoz, s nem osztozik annak abszurdra vonatkozó értelmezésében sem. Az abszurd dráma képviselőitől például többnyire idegen a Camus abszurd interpretációjában felfedezhető pátosz, sokkal inkább a groteszk az uralkodó minőség. Az abszurd dráma összefoglaló elnevezéssel szoktuk illetni azt a drámamodellt melynek legfontosabb jellemzői a cselekmény megszűnése, a szereplők végletes stilizálása, a párbeszéd értelemvesztése, a drámabeli szituáció képtelen volta. Az abszurd dráma legkiemelkedőbb képviselői között említhető Samuel Beckett, Eugene Ionesco, Harold Pinter, Jean Genet, Slawomir Mrozek vagy Friedrich Dürrenmatt. Az abszurd színház dramaturgiai előzményei lényegében egészen Ibsenig vezethetők vissza, ugyanis az analitikus drámamodell helyezte a szereplőket elsőként a szinte teljes cselekvésképtelenség állapotába. A cselekmény eltűnése és a párbeszéd funkcióvesztés a csehovi drámában tovább erősödött. A végletesen stilizált, allegorikus jelként olvasható jellemek, az elemi, sokkoló hatások alkalmazása már az expresszionista drámákban is fellelhetőek voltak. Ezeket a korábbról ismert dramaturgiai jegyeket egyesíti a groteszk látásmóddal és viszi el a végletekig az abszurd dráma, melynek legközelebbi előzményeiként Jerry Übü király c. műve vagy a német Wedekind darabjai említhetők.