Mai tudásunk szerint talán soha nem volt tapasztalható az emberiség történetében, hogy egyetlen évszázad alatt a mennyiségi és minőségi jellemzők ilyen nagy mértékben megnövekedjenek, de az sem, hogy a kibékíthetetlennek bizonyuló ellentétek ilyen nagy fokban váljanak általánossá.

Már pusztán az emberiség létszámának növekedése is felülmúl minden korábbi mértéket: 1900-ban 1,65 milliárd volt, 1950-ben 2,5; 2000-ben várhatóan 6,4 milliárd lesz a Föld lakossága. Ez a növekedési ütem valós gonddá teszi a túlnépesedést. A század elején a földgolyó Európa-központú volt, más földrészek lakosságának jelentős része gyarmati sorban élt. A világ ma többcentrumú, a gyarmati rendszer felbomlott. Az egyre inkább egyetlen rendszernek mutatkozó világban azonban nem csökkennek a faji, vallási, kulturális, gazdasági ellentétek. Az ideológiai megbékélés, az anyagi javak kiegyenlítődése, az életesélyek egyenrangúsága változatlanul megvalósíthatatlan, pedig a tudományos-technikai forradalmak korábban soha nem látott mértékben tágították ki a társadalmak előtt álló lehetőségeket.

A 19. századi európai ember hitt Istenben, hitt a tudományban, a tökéletesedő társadalomban, s mindezek következtében magában az európai kultúrában és annak képviselőjében: önmagában és társaiban. Mindezek a hitek már a századelőn kezdtek megrendülni, majd fokozatosan bomlottak fel. Bármennyire formális volt sokszor és sokaknál már korábban is a kereszténység kultúraformáló, a társadalmi együttélés, az erkölcs szabályait és cselekvéseit meghatározó ereje, igazából csak e században rendül meg az istenhit. Nietzsche híres kijelentése: „az Isten meghalt”, mind mélyebb hullámokat vetett, s nem csak a marxisták körében. Közel kétezer éves világszemlélet rendült meg. Az egyes tudományoknak és alkalmazásuknak 19. századi viharos fejlődése azt a hitet keltette, hogy csupán idő kérdése, hogy mindent megismerjünk, mindent meg tudjunk valósítani, minden betegséget meg tudjunk gyógyítani. Az új felfedezések azonban éppen az ellenkező hatást érték el: Einstein relativitáselmélete (1905) s mindaz, ami ebből következett, nemcsak a klasszikus fizika tételeinek érvényességét korlátozta, hanem a teljes körű és objektív megismerést is feltételesnek mutatta meg. A modern természettudományok ugyanakkor a tudósok munkájának és eredményeik alkalmazóinak különös felelősségét is feltárták. Az atomfegyver, a környezetszennyezés az egész emberiséget fenyegeti, a lélektan, a génsebészet az emberi személyiség drasztikus mértékű átformálását teszi lehetővé.

A 19. században nagy hatású gondolkodók vélték megvalósíthatónak a létezőnél sokkal tökéletesebb társadalmat. Egyesek a polgári társadalom önmagát folytonosan megújító reformjaival képzelték ezt el, mások ­ a leghatásosabban Marx és Engels ­ e társadalom felszámolásával és az osztály nélküli társadalom megteremtésével. Ez utóbbi gyakorlati megvalósítására évtizedeket szántak egyes országok ­ minden eredmény nélkül. Sokkal eredményesebbnek mutatkozott a polgári társadalom reformja, bár kétségtelen az is, hogy ennek célkitűzéseit, mértékét jelentősen befolyásolta az elkerülni szándékozott forradalmi ideológia is. A kommunizmus megvalósíthatatlan társadalmi utópiának bizonyult, de az utópia számos elképzelését a gyakorlatban élvezhetik a legfejlettebb államok polgárai. A társadalmi formák radikális megváltoztatásának még egy kísérlete volt: a viszonylag rövid fennállása ellenére is tragikus hatású fasizmus.

Az európai kultúra és modell ugyan a 20. század végén is meghatározó, de szembeötlő a századelőhöz mért térvesztése. Ennek nemcsak a világ nagymérvű egységesülése, valóban „világgá” válása a magyarázata, hanem az is, hogy ez a modell sem Európa, sem a földgolyó gondjait nem tudta kielégítően megoldani, bár még így is a legtermékenyebb válaszokat adta. A diktatúrák, a két világháború, a földrész belső konfliktusai azonban sokat levonnak ezek értékéből. Ugyanakkor az is kiviláglott, hogy az ember nem „ura” a földnek: csak a természet törvényeihez igazodva reménykedhet tartósan létében.

Mit visz magával végül is az emberiség a 21. századba? A népességrobbanás, a szociális robbanás, a környezeti katasztrófa, a világháborús önpusztítás képességét és veszélyét. A bizonyosságtudat (a hit) és a biztonságtudat elvesztését. A fejlődéselvnek, a racionalizmusnak, a szabadság, egyenlőség, testvériség elveinek a kérdésességét. Ugyanakkor e tragédiákkal, feloldott és feloldhatatlannak mutatkozó patthelyzetekkel megvert évszázad azt is tanúsítja, hogy a legsötétebb helyzetekből is van kiút: az emberiség értelmes léte megszervezhető, az emberi tudás és annak jóakaratú alkalmazása képessé válhat a legalapvetőbb gondok közhasznú kezelésére. Nem a remény elve mutatkozott illúziónak, hanem az Isten, az ész mindenhatóságába vetett hit. A kor embere nem élhet az egyértelműségek világában: a század lényege a polifónia teljes körű jelenléte az emberi lét minden viszonylatában.