A Mester ­ és Bulgakov számára is ­ a legfőbb életfeladat a mű megalkotása. Ez teszi jelentésessé a létet, akárcsak Jézusét a keresztre feszítés, amelyhez az igazmondás vezetett el: Júdás házában azt tanította, hogy „minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség.” E kijelentésével megsértette a császár mindenhatóságának tézisét, s így már Pilátus sem mentheti fel őt, ugyanis gyáva: „Ó, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet!” Erre hangzik majd el válaszként Jesua utolsó tanítása: „legnagyobb bűn... a gyávaság.” Nyilvánvaló, hogy etikai kategóriaként kell értelmeznünk a gyávaságot, amely a felismert igazság kimondásának, képviseletének a hiányát jelenti. Pilátus felismeri, hogy a császár nem mindenható, de Jesua talán igen, mégsem meri felmenteni őt, ezért kell bűnhődnie, s megtisztulása után ezért követheti mégis Jesuát. A Mester, azzal, hogy megírta ezt a regényt, bátornak bizonyult, de talán mégsem eléggé, hiszen elégette a művet, többszörös megaláztatása után nem tudta a további harcot vállalni, a kórházba menekült. Igaz, a realitások szintjén csak egyetlen más lehetősége kínálkozott: Margarita fölkeresése, de nem érezte képesnek magát arra, hogy egész életére boldogtalanná tegye őt. Talán e kényszerű visszavonulás, a művész-igehirdető sors további vállalásának képtelensége magyarázza a végső isteni döntést: nem veszi a Mestert magához a fénybe, „mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel.”

A nyugalomnak ez a végül megtalált világa a regény egyik legtalányosabban bemutatott motívuma. Margarita és a Mester Woland egyik kísérőjének mesterkedésére meghal, majd hamarosan újra életre kel. A Mester a halál utáni létezésnek véli állapotát, Azazelloazonban közli: „mind a ketten éreznek, gondolkoznak, hogy lehetnének halottak?” Ugyanakkor a vörös démon ellenőrzi, hogy az asszony férjének lakásában, a Mester pedig a kórházban meghalt. Később viszont egyikük holttestét sem találják meg a nyomozók, amiként Natasáét sem. A Mester elbúcsúzik a várostól és Ivántól, a tanítványától, s szellemalakként tűnik el a levegőben. Wolanddal és kíséretével távoznak. A zárófejezet címe: Búcsú és örök nyugalom. A bevezető elbeszélői kijelentéssor a sokat szenvedett emberről szól, aki „sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni”. Így jut el a Mester és asszonya örök hajlékukig, a barátságos kis házikóig, ahol az alkotó „emlékezete, meggyötört, nyugtalan emlékezete lassan elcsitult. Visszanyerte szabadságát. Valaki elbocsátotta, mint ahogy ő is elbocsátotta maga teremtette hősét.”

E zárlat értelmezését segíti, ha észleljük: többféle halálképzet létezik a regényben. A sátáni bálon Woland közli a regény elején meghalt Berlioznak külön a bál céljára ellopott fejével: „Ön a nemlétbe távozik, én pedig örömmel iszom a létre, az életre, abból a serlegből, amellyé az ön koponyája változik!” E bál alkalmával válik szereplővé Abadonna, a halál ördöge (vagy angyala) is, aki szemüveget hord, de ha leveszi s ránéz valakire, az meghal, mint itt Meigel báró. De Margaritának nem kell tartania tőle, mert Abadonna idő előtt nem jelenik meg senkinek, s hőseink később sem találkoznak vele. A halál utáni nemlét mellett megismerhetjük Pilátus sorsát is az utolsó fejezetben: az ő állapota purgatórium-képzeteket idéz meg, s bűnhődése után bekövetkezik a megszabadulás állapota. S még egy feloldozás van: Fridának, a gyermekgyilkos leányanyának kegyelmez meg Woland, mert Margarita ezt kéri tőle, cserébe a bálkirálynői munkáért, pontosabban a feloldozás bejelentését Woland átengedi Margaritának. Feloldozás jellege van az élőhalott Mester visszatérésének is. Margarita mindkét tette kapcsolatban áll a FaustMargitjával, aki a mű első részében gyermekét megölő lányanya, miként itt Frida, de szintén bocsánatot nyer bűnéért, méghozzá teljes körű feloldozást. A mű második részének végén pedig, halála után Faust az égbe jut, ahol az egykori Margit várja, hogy útmutatója legyen, s egyúttal jelkép is, az „Örök Női” kifejezője. Ilyen szerepe van Bulgakov regényében is Margaritának, de a címszereplők sorsának befejezése visszafogottabb, mint a Faustban. Goethe ­ és istene ­ még úgy gondolta, hogy mindketten megérdemlik a feloldozást, s beléphetnek az örök fény birodalmába, míg Bulgakov – és istene – már nem tartotta erre méltónak a Mestert és Margaritát.

Nemcsak két történelmi korszak különbsége fejeződik ki ebben, nem is csak a két írói alkaté, hanem az is, hogy Bulgakov regényében sokkal több a személyesség, egészen az önéletrajziságig. A megírt és közölhetetlen, szerzőjére csak bajt hozó mű, láttuk, a legelementárisabb életélménye. A moszkvai jelen, az irodalmi, a színházi világ rajza a kortársak számára sokszor felismerhető elemekből tevődött össze, s például a szerzőt oly szigorúan megbíráló kritikusnak, Latunszkijnak is megvan a modellje a valóságosan létező Litovszkijszemélyében. (Ezt a személyt akarta volna Margarita megölni, s az ő lakását pusztítja el a báli éjszaka kezdetén.) Margarita modellje olyannyira Bulgakov harmadik felesége, hogy volt olyan kortárs, aki egyenesen a regényhez utasította az érdeklődőket, ha az asszonyról kérdezősködtek. Az is tény, hogy a regény egyik korai változatát elégette a szerzője. S talán meglepő, de a mű gyökerei egészen a gyermekkorig nyúlnak vissza. A filológusok kiderítették, hogy a századelőn Kijevben volt egy közismert, hatalmas körkép, a Golgota, s hogy ennek színhasználata, formavilága kimutatható az ókori regényben. Az is tény, hogy Gounodoperája, a Faustrendkívül népszerű volt a városban, s maga a gyermek és ifjú Bulgakov talán ötvenszer is megtekintette. Számára a legizgalmasabb szereplő Mefisztó volt. Így még érthetőbb a Mester kérdése Ivánhoz: „Maga talán még a Faust című operát se hallotta?” S bizonyos mértékig Berliozé is beszélő név, hiszen egy olyan zeneszerző viselte, aki Faust elkárhozásacímmel alkotott zeneművet. Itt Berlioz kárhozik el.

E sok értelműen talányos műben egyvalami megingathatatlanul bizonyos ugyanis: az etikai értékrend. Ezt képviseli és érvényesíti Jesua és Woland a spirituális hatalom szintjén, ezt a Mester és Margarita a szenvedésekkel teli földi életben, s ennek felismeréséhez közelít Lévi Máté és Iván, a két tanítvány. S valamiként velük rokonnak kell éreznünk a két gyógyító embert: Sztravinszkij doktort és az ápolónőt, akik a földi szenvedéseket enyhítik. Az értékrend ember-képviselőinek sorsában Jesua-Isten mondja ki a döntő szót, az ellentáborba tartozókéban Woland. Ő ítéli halálra Berliozt, aki a szellemi élet egyik fő ideológusa, aki Ivánt is megrontotta, s még a megrendelt ateista verset is azért tartotta rossznak, mert benne Jézus alakja túlságosan elevennek bizonyult. Halálra ítéli Meigel bárót is. Megszégyeníti a moszkvaiak sokaságát. Igazából azonban kevesen térnek meg, s elpusztulni se pusztul el mindenki, aki ezt megérdemelné. A legtöbb bűnös embert csak áthelyezték másik vezető állásba. A Varietészínház igazgatója egy másik város csemege áruházának vezetője lett. Mogaricspedig, aki följelentette a Mestert, majd be is költözött a lakásába, a színház gazdasági vezetője. Mogarics egyébként különös alak, a Mester életében ő a Júdás: bizalmába férkőzik, megismerkedik a művével, majd föladja őt. (A 13. fejezetnek ez a fontos részlete a regény első három magyar kiadásából – ma már nem egészen érthető okokból – hiányzik.) Woland távozása után tehát visszatért Moszkvába a régi rend, a valóban sátáni. Az egyetemes megtisztulás nem következett be. Nincs remény? Ha van is valamennyi, azt nem az epilógus sugározza, hanem a Mester és Margarita sorstörténete.