Az 1948 utáni évtizedek így a realista ábrázolásmódoknak kedveztek, a múltból is az efelé mutató életműveket emelték ki. Babits, Kosztolányi, Krúdy például csak a hetvenes évektől kaphatott rangjához illő helyet. Ugyanakkor az irodalom belső folyamatai nem váltak a politika rabjává. A költészetben már az ötvenes évek első felében – tehát az erre látszólag legalkalmatlanabb időszakban – nagyszabású poétikai-szemléleti forradalmak bontakoznak ki. Elsőként, bár a nyilvánosság teljes kizárásával, kiteljesedik Weöres Sándor költészete. Kibontakozik az a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet, amelynek úttörői Juhász Ferenc és Nagy László. Ugyancsak háttérbe kényszerítve, korlátozott nyilvánosságot is csak 1956 után kapva formálódik meg az a tárgyias-elvont, „objektív” líra, , amelynek Nemes Nagy Ágnes és más újholdasok, valamint Pilinszky János az úttörői. Ezek az egymástól lényegesen eltérő lírai – s a világirodalmi tendenciák által is bátorított – forradalmak átformálják líránk egészét, és hatnak olyan idősebb alkotókra is, mint Illyés Gyula vagy Vas István.

A költészethez kénytelen-kelletlen megengedőbb volt az irodalompolitika, mint az epikához vagy a drámához. Így bár voltak korai újító, más szemléletű törekvések már az ötvenes években is, ezek a periférián maradtak, s hatásukat csak jóval később fejthették ki (Ottlik Géza regénye, Mándy Iván, Mészöly Miklós prózája). Az epika és a dráma lassabban és vontatottabban válhatott sokarcúvá. Kiemelkedő fontosságú az 1956 utáni évtizedekben az említettek mellett Déry Tibor, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Örkény István újító szellemű munkássága. Mindenesetre a hatvanas évek a magyar próza és dráma „nagykorúsodásának” újabb jelentős korszaka. Feltűnő a leíró realizmus erőteljes intellektualizálódása, a történéssor és a reflexió arányának módosulása az utóbbi javára, a mindentudó elbeszélői nézőpont mellett más fajtáknak a megjelenése.