Uram, szerelmed megsebesített

Uram, szerelmed megsebesitett

s még mindig remeg élő sebem ajka,

Uram, szerelmed megsebesitett.

Uram, megrázott szent irtózatod

s még bennem jár a villám mennydörögve,

Uram, megrázott szent irtózatod.

Uram, tudom, hogy minden más silány,

és dicsőséged belém költözött már,

Uram, tudom, hogy minden más silány.

Márts meg borodnak hullámaiban,

s gyúrj össze asztalod szent kenyerével,

márts meg borodnak hullámaiban.

Vedd véremet, mely ki nem ontatott,

s husom, mely méltatlan a szenvedésre,

vedd véremet, mely ki nem ontatott.

Vedd homlokom, mely csak pirúlni tud,

hogy szent lábaid zsámolya lehessen,

vedd homlokom, mely csak pirúlni tud.

Vedd kezemet, mely sose dolgozott

s most kéri égő parazsad s a tömjént,

vedd kezemet, mely sose dolgozott.

Vedd szívemet, mely gőgben dobogott

s most a Golgota tövisére vágyik,

vedd szívemet, mely gőgben dobogott.

Vedd lábamat: e léha utazók

irgalmad hívására futni készek,

vedd lábamat, e léha utazót.

Vedd hangom is: e csúf, hazug zsivaj

a bűnbánat önvádjait dadogja,

vedd hangom is, e csúf, hazug zsivajt.

Vedd szememet, tévelygés csillagát.

hogy az ima könnyében megvakuljon,

vedd szememet, tévelygés csillagát.

Óh, Kegyelem s Áldozás istene,

hálátlanságom kútja iszonyú mély,

óh, Kegyelem s Áldozás istene,

Rémületnek s Szentségnek istene,

óh, jaj, bűnömet, e fekete örvényt,

Rémületnek s Szentségnek istene.

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,

tudatlanságomat és rettegésem,

Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.

Te mindezt tudod, óh, s azt is tudod,

hogy nincs nálam szegényebb a világon,

Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,

de amim van, azt most Neked ajánlom.

Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,

ezért a versed lebegőben

ragadd meg a lágy levegőben,

amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,

és megvetőn dobd a zenének,

mert édes a tétova ének,

s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek

és déli, reszkető verőfény,

s a langyos őszi ég merő fény,

kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,

és semmi Szín, koldusi ékül,

ó, fuvola s kürt összebékül,

e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,

baj lenne ha versedbe hagynád,

az ötletet, e durva hagymát,

melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát

és jó, ha izmod megfeszíted,

pórázra szoktatván a Rímet.

Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,

süket gyerek, oktondi néger,

babrál olcsó játékszerével

s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!

Legyen a vers egy meg nem álló

lélek, mindig új vágyba szálló,

mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,

hajnalban, az ideges szélben

mentákra üljön észrevétlen...

A többi csak irodalom.

Őszi chanson

Ősz húrja zsong,

jajong, busong

a tájon,

s ont monoton

bút konokon

és fájón.

S én csüggeteg,

halvány beteg,

míg éjfél

kong, csak sírok,

s elém a sok

tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,

ősz! hullni már,

eresszél!

Mint holt avart,

mit felkavart

a rossz szél...

Példázatok

Uram, ma, butaság s vad dühök idején

áldalak, amiért kereszténynek születtem,

de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,

tisztult bátorságot s erőt is önts belém:

erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,

mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,

s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen

gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:

s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,

a szamár, mely Vele a városba vonult,

s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.

Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:

e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,

ő az alázatos, munkás egyszerüség.