Korai művei közül az egyik legnagyobb hatású novellája a Tragédia (1909). A cselekmény másfél nap eseményeit dolgozza föl, középpontjában egyetlen szereplővel, Kis Jánossal. Az in medias res felütésszerű kezdésnek hangulatteremtő szerepe van: életképszerűenmutatja be a mezőn dolgozó emberek ebéd utáni pihenését. A vidám, tréfálkozó, a következő napi lakodalomról beszélgető, „izgő-mozgó” emberek közül mintha találomra választaná ki az elbeszélő az egyiket.

A harmadik bekezdésben az „elbeszélői kamera ráközelít” egyetlen alakra, Kis Jánosra. Elkülönül a többiektől, rá nem jellemző mások vidámsága, jókedve. A „Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem.” mondat erre utal, de e mondat későbbi ismétlődéseinek („Észre se vette senki”, valamint a zárómondat: „Senki se vette észre, hogy eltűnt...”) már az a szerepe, hogy egyetlen „jellemvonását”: jelentéktelenségét, „láthatatlanságát” nyomatékosítsa.

Az is kiderül, hogy még csak jellegzetes arcvonásai, ismertetőjegyei sincsenek. A jellegtelenség szándékolt nyomatékosításának („Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi.”)funkciója Kis János primitívségének egyértelművé tétele.

Életének gépiessége azt az érzetet kelti, hogy csak külső megjelenésében ember, inkább igavonó baromra emlékeztet, mint emberre. Egyetlen nevetése és egyszeri jóllakása viszolyogtató, döbbenetes, miként az is, hogy az evésen kívül más nem érdekli. „Szeplős, málészájú” fia, aki „ijesztően hasonlított hozzá”, nyomorúságának „örököse”, ami szintén riasztó.

Az elbeszélő egyértelmű szándéka a megdöbbentés, meghökkentés. Nyilván a korabeli olvasó számára is ismeretlen volt ez a „mélyvilág”, miként a mai számára is az. Az elbeszélő szenvtelen tárgyilagossággal tudósít.

A novella cselekménye egyrészt az idő linearitására épül (az első nap ebédidejétől a másnap délutáni lakodalmi vacsoráig), másrészt a vezérmotívumra, az evésre. A főszereplőt először ebédje elfogyasztása után látjuk. Fontos momentum, hogy egy falatot sem hagy fiának az „almásétel”-ből. Ebéd utáni álmában ismét eszik: finom, lakodalmi ételeket, s ébredés utáni rosszkedvű monologizálásában megpróbálja elképzelni, mi lesz a gazda lányának esküvőjén. Arról ábrándozik, hogy mennyit enne, ha meghívnák, de felidéződik benne egy kellemetlen gyermekkori emlék (egy lakodalom – tehát evés) is. Dühe és haragja ebben a jelenetben még érthetetlen, tehetetlenségében felrúgja az üres edényt. Haragját végül a „vén Sarudyra” fordítja, azért dühöng, mert úgy gondolja, nem mehet el a lakodalomra. A késleltetett elbeszélői jellemzésből az is kiderül, hogy apja halála is összefüggésben van az ő mohó éhségével. Primitívsége, nyomora még az ételekről való álmodozásának is korlátot szab, ugyanazokat az ételneveket ismételgeti.