A költemény a költő posztumusz kötetének címadó verse. 1923-ban született, összegző, a lét és magány kérdéseit értelmező mű.
A beszélő hangulata, állapota a háttérben marad. A versindító hétköznapi szituáció (a lírai én éjszaka kitekint ablakán) ad alkalmat a meditációra a világ és az ember, valamint ember és ember kapcsolatáról. A vers Vajda JánosAz üstökös vagy Kosztolányi DezsőHajnali részegségcímű költeményével is rokonítható.
A beszélő elmélkedésében a látvány (csillagok) és élmény (fénysugár) szüli az asszociatív gondolatokat. A pillanatnyi élmény, tudás és ismeret („Tanultam én” → színképelemzés; tárgyiasítás), az azonosság varázslatos felismerése, megértése („Bús földünkkel s bús testemmel rokon / Elemekről ád hírt”; „Magamba zárom, véremmé iszom”) vezet el a társtalanság gondolatához. A beszélő azonban nem saját érzéséről, hangulatáról, állapotáról fogalmazza meg gondolatait, hanem mintegy kivetítve a kozmoszra, a világegyetemre, a csillagok magányosságán gondolkodik.
A kérdések, felkiáltások részben a bizonytalanságot, részben az együttérző szánalmat fejezik ki. A költemény kulcsszavai, kifejezései a térbeli és időbeli távolság hatalmasságára vonatkoznak („mérhetetlen messzeség”;„Billió mérföldekről”;„jeges, fekete és kopár / Terek sötétjén”;„S ki tudja, mennyi ezredéve”). A hasonlatok, jelzős szerkezetek, felsorolások erőteljes képisége, a távolság érzékeltetése a magányt egyetemessé teszik. A beszélő részvéttel osztozik a csillagok magányában, és a verszárlatban (utolsó két szakasz) továbbviszi, átértelmezi az alapproblémát.
Az utolsó két versszakban a csillag–ember távolság az ember és ember közti távolság párhuzamává lesz, és fölcserélődik a vers indító képének két eleme (csillag és szem) is. Az aforisztikus mondás – „A szem a lélek tükre” – értelmében a szem a belső üzenetek közvetítője, és ahogy a csillag „szétszórja a térbe sugarait”, úgy küldözik az emberek tekintetükkel („a szem csüggedt sugara”)magányuk szomorú üzeneteit embertársaik felé.
Az utolsó előtti szakasz bizonytalan kérdését az utolsó szakasz felkiáltása válaszolja meg. A lírai én szabadjára engedi érzelmeit, ugyanakkor úgy érzi, hogy a magány örök, „lélektől lélekig” eljutni szinte lehetetlen. A pillanatnyi életélmény azonban a találkozás lehetőségét igazolja, így a tragikus végkövetkeztetéssel szemben maga az élmény mégis azt sugallja, hogy ember és ember is egymásra találhat a szerelemben és a barátságban.
Létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegelő és egyben az emberi lét általános kérdéseit is kutató verstípus.