1864-ből való a Sóhaj című költemény. A alábbi két fordítás hűen tükrözi az át- vagy másképp értelmezés következtében születő fordítás lehetőségeit.
SÓHAJ | SÓHAJ |
A lelkem homlokod felé, ahol álmodik, | Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz |
Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik, | álma virággal és rőt foltokkal esőz, |
És angyali szemed kóbor ege felé fut | s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem |
Mint mélabús, kertben, híven, fehér szökőkút | úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben |
Játéka csillogón sóhajt a Kék fele | a szökőkút sóhajt fehéren Ég felé! |
– A Kék fele, mikor Október fujja be | – a sápadt Október, az enyhe Kék felé, |
S medencékben lesi örök ellankadását | mely sóvár bánata tükréül a medencét |
S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását | választja, s mialatt sírját lesve kereng szét |
A kusza szélben mely hűvös redőt hasít, | a fakó lomb s hideg barázdákat gyürűz, |
Vonva a sárga nap hosszú sugarait. | aranylándzsával a haldokló vízbe tűz. |
Weöres Sándor fordítása | Szabó Lőrinc fordítása |
Mindkét változat azonos módon értelmezi vers központi képét, az őszi szökőkutat. Ez a hasonlatból kinövő szimbólum az ég felé törekvés mozgásirányát határozza meg. A vers címében szereplő sóhaj, mint a szökőkút vízcseppjei, kezdetben felfelé törnek, de az elérhetetlen távolság miatt lendületüket vesztve visszahullnak a földre, illetve a szökőkút tálcájába. Az ég felé vágyakozó sóhajok reménytelenül hiábavalóak, csakúgy, mint a felfelé törekvő vízcseppek. A kettős mozgásirány keltette reménytelenség érzéki szuggesztióját fokozza a természeti környezet, az őszi táj melankolikus hangulata.
„az ősz, vörös folttal telik,” „az ősz, rőt foltokkal esőz,”
„a holt vizen a lomb vad haldoklását” „sírját lesve kereng szét
a fakó lomb”
A vers azonban nem pusztán az őszi állapotrajz, hanem általánosan vett dekadens életkép, a reménytelenség és halandóság keltette keserű életérzéssel elkeverve. Misztikus vágyakozás a fenti világgal való egyesülésre, amelyben a „Kék” (Weöres), illetve az „Azúr” (Szabó) szavak jelentése arra az égi világra vonatkoztatható, amely immár „üres”, a hagyományos transzcendenciatudat istene nélkül való, misztikus és végtelen titkos világot jelöl. Zemplényi Ferenc értelmezése szerint, a reneszánsz költőkhöz hasonlóan, a vers az újplatonizmus eszmerendszerére játszik rá: „a lélek felemelkedik, hogy az istenséggel újra egyesüljön. Itt azonban csak megindul a lélek a másik felé, csak vágyódik utána, de a vers világában nincs beteljesülés.” A sóhaj és a szökőkút vízcseppjei így egyesülnek a reménytelenség érzésének kifejezésében.
A szimbolisták költészetét erősen átitatta az idealizmus és a miszticizmus. A misztikus irányzat hatására megerősödik a hit egy érzékfeletti világban, a vágy annak megpillantására és felidézésére s ennek folytán a vele való egyesülésre. Mallarmé verse ennek a tendenciának a kifejezéseként is értelmezhető.
De felvethető egy másik értelmezés is. Különösen a Szabó Lőrinc-fordítás sejteti, hogy a vers akár a szerelem elmúlása következtében érzett elégikus önmeghatározás költeménye is lehet. Természetesen az egyedi eset keltette érzés általános kivetülése a létezés alapvető kérdésének felvetéséhez is vezethet, csakúgy, mint annyi költő esetében: a szerelem elmúlása, reménytelensége az élet reménytelenségével párosul (pl. Petrarca, Csokonai).
Ha az értelmezés a vágyat megtestesíti:
„[...] húgom, homlokod felé, [...]
s angyalszemed [...] ege felé a lelkem
úgy száll, [...] ahogy [...]
a szökőkút sóhajt [...]”
Ifjú leányalak elevenedik meg a versben, a hozzá vonzódó lélek mozgását hasonlítja a költő az őszi szökőkút „méla” „esőzéséhez”. Az ifjú leánnyal szemben idősebb (őszi ember-öregedő férfi), az élet mulandóságát gyakrabban átérző férfialak rejtőzik. A sóhaj nem más, mint a kései vágy bizonytalanságát kifejező, melankolikus, talán reményvesztett érzésekről tanúskodó megnyilatkozás.
Weöres a franciában is szereplő „nővér” szót választotta a fordításban. Az idősebb nőalak szerepeltetése valóban elbizonytalanítja a szerelmes élményről szóló értelmezést, de nem zárja ki azt. A nőalak, mint a vágyakozás tárgya, maga is szimbólum lehet, és a sóhaj – szökőkút – nőalak rejtett jelentése kívánatosabbá teszi a költemény testetlen, misztikus „vágykapcsolat”, „felemelkedés” értelmezését. Az így sugalmazott általánosabb jelentéskör alapján a poétikusabb, titokzatosabb értelmezés tűnik helyénvalóbbnak s a lélek magasba vágyakozásának reménytelensége értelmezhető. „A cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek maradnak, visszazuhannak a kiábrándító valóságba, az ősz korhadó-porladó sárga levelei közé” (Mohácsy Károly).
A lélek vágyakozása ugyan meg-megújuló, felfelé kívánkozása soha el nem múló, de visszahullása is törvényszerű, mint ahogy a vízcseppek sem állhatnak ellen a gravitáció törvényeinek. A vágyak keserű determinációját fejezi ki így a költemény.
Weöres feltehetően a hangulat visszaadására helyezte a hangsúlyt, ez vezethetett az általánosabb s így homályosabb szöveg megszületéséhez. Szabó Lőrinc valamivel racionálisabban, a szökőkút képét mint hasonlító elemet értelmezi és értelmezteti az olvasóval.