1864-ből való a Sóhaj című költemény. A alábbi két fordítás hűen tükrözi az át- vagy másképp értelmezés következtében születő fordítás lehetőségeit.

Mindkét változat azonos módon értelmezi vers központi képét, az őszi szökőkutat. Ez a hasonlatból kinövő szimbólum az ég felé törekvés mozgásirányát határozza meg. A vers címében szereplő sóhaj, mint a szökőkút vízcseppjei, kezdetben felfelé törnek, de az elérhetetlen távolság miatt lendületüket vesztve visszahullnak a földre, illetve a szökőkút tálcájába. Az ég felé vágyakozó sóhajok reménytelenül hiábavalóak, csakúgy, mint a felfelé törekvő vízcseppek. A kettős mozgásirány keltette reménytelenség érzéki szuggesztióját fokozza a természeti környezet, az őszi táj melankolikus hangulata.

„az ősz, vörös folttal telik,” „az ősz, rőt foltokkal esőz,”

„a holt vizen a lomb vad haldoklását” „sírját lesve kereng szét

a fakó lomb”

A vers azonban nem pusztán az őszi állapotrajz, hanem általánosan vett dekadens életkép, a reménytelenség és halandóság keltette keserű életérzéssel elkeverve. Misztikus vágyakozás a fenti világgal való egyesülésre, amelyben a „Kék” (Weöres), illetve az „Azúr” (Szabó) szavak jelentése arra az égi világra vonatkoztatható, amely immár „üres”, a hagyományos transzcendenciatudat istene nélkül való, misztikus és végtelen titkos világot jelöl. Zemplényi Ferenc értelmezése szerint, a reneszánsz költőkhöz hasonlóan, a vers az újplatonizmus eszmerendszerére játszik rá: „a lélek felemelkedik, hogy az istenséggel újra egyesüljön. Itt azonban csak megindul a lélek a másik felé, csak vágyódik utána, de a vers világában nincs beteljesülés.” A sóhaj és a szökőkút vízcseppjei így egyesülnek a reménytelenség érzésének kifejezésében.

A szimbolisták költészetét erősen átitatta az idealizmus és a miszticizmus. A misztikus irányzat hatására megerősödik a hit egy érzékfeletti világban, a vágy annak megpillantására és felidézésére s ennek folytán a vele való egyesülésre. Mallarmé verse ennek a tendenciának a kifejezéseként is értelmezhető.

De felvethető egy másik értelmezés is. Különösen a Szabó Lőrinc-fordítás sejteti, hogy a vers akár a szerelem elmúlása következtében érzett elégikus önmeghatározás költeménye is lehet. Természetesen az egyedi eset keltette érzés általános kivetülése a létezés alapvető kérdésének felvetéséhez is vezethet, csakúgy, mint annyi költő esetében: a szerelem elmúlása, reménytelensége az élet reménytelenségével párosul (pl. Petrarca, Csokonai).

Ha az értelmezés a vágyat megtestesíti:

„[...] húgom, homlokod felé, [...]

s angyalszemed [...] ege felé a lelkem

úgy száll, [...] ahogy [...]

a szökőkút sóhajt [...]”

Ifjú leányalak elevenedik meg a versben, a hozzá vonzódó lélek mozgását hasonlítja a költő az őszi szökőkút „méla” „esőzéséhez”. Az ifjú leánnyal szemben idősebb (őszi ember-öregedő férfi), az élet mulandóságát gyakrabban átérző férfialak rejtőzik. A sóhaj nem más, mint a kései vágy bizonytalanságát kifejező, melankolikus, talán reményvesztett érzésekről tanúskodó megnyilatkozás.

Weöres a franciában is szereplő „nővér” szót választotta a fordításban. Az idősebb nőalak szerepeltetése valóban elbizonytalanítja a szerelmes élményről szóló értelmezést, de nem zárja ki azt. A nőalak, mint a vágyakozás tárgya, maga is szimbólum lehet, és a sóhaj – szökőkút – nőalak rejtett jelentése kívánatosabbá teszi a költemény testetlen, misztikus „vágykapcsolat”, „felemelkedés” értelmezését. Az így sugalmazott általánosabb jelentéskör alapján a poétikusabb, titokzatosabb értelmezés tűnik helyénvalóbbnak s a lélek magasba vágyakozásának reménytelensége értelmezhető. „A cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek maradnak, visszazuhannak a kiábrándító valóságba, az ősz korhadó-porladó sárga levelei közé” (Mohácsy Károly).

A lélek vágyakozása ugyan meg-megújuló, felfelé kívánkozása soha el nem múló, de visszahullása is törvényszerű, mint ahogy a vízcseppek sem állhatnak ellen a gravitáció törvényeinek. A vágyak keserű determinációját fejezi ki így a költemény.

Weöres feltehetően a hangulat visszaadására helyezte a hangsúlyt, ez vezethetett az általánosabb s így homályosabb szöveg megszületéséhez. Szabó Lőrinc valamivel racionálisabban, a szökőkút képét mint hasonlító elemet értelmezi és értelmezteti az olvasóval.