Nyolcadik duinói elégia

Az állat abba néz minden szemével,

mi nyitva áll. Csak emberi szemünk

keríti el, mintegy fonákra vetve,

csapdaként, tőle a szabad kijárást.

Mi odakint van, csak az állatok

arcán látjuk; mert már a gyermeket

visszafelé fordítjuk, hogy a formát

lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély

az állatarcban. Mert haláltalan.

A halált csak mi látjuk; követi

csupán veszte a szabad állatot,

előtte mindig Isten van, s ha megy,

mint a vizek, a végtelenbe fut. Nekünk

nem nyílik meg sosem, egy napra sem

a tiszta Tér, ahova a virágok

nőnek örökké. Folyton csak világ van,

soha a sorstalan Sehol:

a tiszta önfeledtség, mit belégzünk

s vágy nélkül tudunk mindig. Egy szopós

beléfeledkezik tán, s felverik.

Egy másik meghal, s azonos vele.

Mert közelről nem látjuk a halált, csak

kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.

A szeretők – ha nem fedik el egymás

elől – ámulva jutnak közelébe…

A másik mögött, szinte tévedésből,

megnyílt nekik… De ember a haláltól

nem futhat, s újra világ neki a lét.

A teremtésre fagyva, a szabad lét

visszfényét látjuk rajta csak, s homályt

vet árnyunk rá. Kivéve, ha egy néma

állat tekint ránk, rajtunk át, nyugodtan.

Ez hát a sors: mindig csak szemben, és

más semmi, szemben állani örökké!

Volna a miénkkel rokon tudat

a biztos állatban, mely most velünk

szemben mozdul – magával tépne

az ő sodrása. De a lét neki

végtelen, nyílt, nincs benne önmagára

fordult tekintet; tiszta, mint szeme.

Ahol mi Jövőt látunk, ő a Mindent,

s magát, a Mindenben, örökre épen.

És mégis ott van az éber-meleg

állatban egy nagy bánat súlya, gondja.

Mert őt is nyűgzi mindig, ami sokszor

legyőz minket – az Emlék, hogy amit

most áhitunk, egyszer már közelebb

s hívebb volt, s kapcsolatunk oly

végtelen gyengéd. Itt csak messzeség,

mi ott lélegzet volt. A régi otthon

után ez csupa ellentét, didergetés.

Ó, az apró teremtmény boldogsága,

ki mindig bent az ölben, mely kihordta;

boldog szúnyog! mely még belül cikáz,

ha nászt ül is – mert neki minden Öl.

S látod, csak félig biztos a madár,

bár csaknem mindkét tudást magával hozza,

mint etruszk lélek – egy holttestből szállt

ki, mit ölébe vett az urna,

de fedelén a pihenő alakkal.

S hogy fél, minek repülnie kell, holott

egy öbölből jött. Önmagától ijedten

cikázik el, mint mikor hasadás

fut át egy csészén. Így hasítja át

a denevér az este porcelánját.

Mi meg: nézők csak, mindig mindenütt,

mindenre rátapadva, s ki nem törve!

Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.

Újrarendezzük, s széthullunk mi is.

Ki fordított hanyatt, hogy bármit is

teszünk, csak visszanézünk, mint aki

elmenni készül? Ahogy fent megáll

a végső hágón, honnan az egész

völgy mégegyszer kitárul, s elidőz –

úgy élünk mi is: egyre csak búcsuzunk.

Szonettek Orpheuszhoz (részlet I.9)

(Részlet)

I.9

Ki a holtak ligetébe lenn

dalolt egyszer legalább,

az zengheti el csak a végtelen

magasztalás dalát.

Kibe sürü mákony-ital

csurgott, vak lombok alatt:

fülében az isteni dal

örökkön bennemarad.

Megzavarodhat a víztükör,

futhat a szín-csuda: tündököl

és éles a kép.

Csak ott, hol a kezdet és a vég

egybeesik, lesz a dal

örök-fiatal!

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Mult éjszaka – háromkor – abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csendből,

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: „ébredj a valóra”.

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem

s felém hajol az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi,

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyücske hintó

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángoló Tejutnak

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és most világolt föl értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –

halottjaim is itt-ott, egyre többen –

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szívem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.