Nyolcadik duinói elégiaA költő 1910–12 között a Trieszt melletti duinói kastélyban élt, de csak mintegy tíz évvel később jelentek meg az ezekre az évekre címükben visszautaló versek. Az e művekkel párhuzamosan keletkezett Orpheusz-szonettek is jelzik, hogy a költő klasszikus műfajokhoz és formákhoz tért vissza e ciklusokban. Az elégiákban és szonettekben fogalmazódik meg legárnyaltabban Rilke saját mitológiája, filozófiája és szerepfelfogása. A művek központi témája élet és halál egysége, a halál titka. A versek egymással is összefüggnek, s miként Ady szimbólumai, Rilke jelképrendszereis a művek összefüggésében válik világossá.

A halál titkának kérdése A nyolcadik elégia középpontjában is a halál titkának kérdése áll, szembeállítva a tudatos ember látását, halálhoz való viszonyulását az állatokéval. Az emberi látás, az emberi lét, a tudatos lét elfordulás a haláltól, az ember az igazság helyett a maga teremtette „formát” látja a halálban, s ezért kapaszkodik az életbe, a létezésbe, a végesbe a végtelen, a térbe a „sorstalan Sehol” helyett. Bár az embernek is van sejtése a halál titkáról, mégis mindig visszaretten, ha megértésének közelébe jut, pedig a halál nem más, mint a „teremtésre fagyott ember” véges létével szemben a szabadság.

A nem tudatos állatok (még a parányi szúnyog is) – éppen tudatnélküliségük okán – a végtelenben és időtlenben élik életüket. „Kifelé” néznek és látnak, szemben az ember „befelé” forduló tekintetével, a mérhető időre, a létező világra figyelésével. Ugyanakkor az éles szembeállítást elbizonytalanítja az állatokban is létező Emlék, vagyis a konkréttá váló, érzékelhető s ezáltal a végességet jelentő idő.

A művészetben megjelenő örök probléma ez, de a művészet legalább képes megjeleníteni az időtlent és végtelent. A vers kulcsmondatai egyszerre vonatkoznak az élő madárra és az etruszk síremlékek lélekmadaraira, s kifejezik a kérdés ellentmondásosságát. A madarak ismerik a halál titkát, a szabadságot, miként a szarkofág tetején pihenő, mosolygó halott is, de röptükben ott a félelem is („Önmagától ijedten / cikázik el...”). A kettős tudás (élet és halál „tudása”) sem szünteti meg a halálfélelmet. Az ember csak külső szemlélője, nézője a világnak, a létezők sokaságának, s kétségbeesett kísérlete a világ „elrendezésére” nem más, mint pótcselekvés.

A platóni idea-tant, barlang-allegóriát is idéző gondolat zárja le a költeményt (az ember csak visszanéz), az emberi lét értelmetlensége a valóságra, a létező világra koncentrálás, s a halál megértése (sejthetően) csak a halál pillanatában következik be. A záró szakasz kérdése („Ki fordított hanyatt...?”) azt sejteti, hogy talán létezik egy ember felett álló erő, mely létünket erre kényszeríti. A halál titka így Isten, a transzcendencia titka marad.

A befejezés emlékeztet Kosztolányi Dezső Hajnali részegségcímű költeményének zárlatára. Bár a magyar költő életszeretete, létezés fölötti öröme nem rokon Rilke gondolatiságával, az élet értelmét is kereső-kutató versének végén ő is egy emberfeletti erőt („nagy, ismeretlen Úr”) feltételez.