A polgári rendszer válsága:Romantika és realizmus, ha más eszközökkel is, de ugyanazt a problémát fejezi ki: a polgári rendszer válságát. A természettudományos fejlődés, az ipari-technikai haladás eredményeként „optimista” filozófiák születtek (pozitivizmus, utópista szocializmus) a XIX. század első évtizedeiben. A polgári rendszer válságaiból, a fenti irányzatok kritikájából kiinduló filozófiák hatottak a realista írók művészetére.

Pozitivizmus, darwinizmus: A szellemi élet másik meghatározó gondolkodásmódja a pozitivizmus volt. A XVIII. század természettudományos fejlődése szinte töretlenül folytatódott tovább.

1859-ben jelent meg Charles DarwinA fajok eredetecímű munkája, amely forradalmasította a biológia tudományát. Elmélete a társadalomtudományokra is hatást gyakorolt (szociáldarwinizmus). Darwin fejlődéselmélete szerint csak a legalkalmasabb egyed képes a fennmaradásra.

A pozitivizmus és a fejlődéselmélet újabb lökést adott a fehér ember civilizációs felsőbbrendűségi tudatának és hódító törekvéseinek. Anglia a század végéig megtartotta világgazdasági vezető szerepét.

Schopenhauer: Arthur Schopenhauer (e. sopenhauer; 1788–1860) szkeptikusan szemléli a rohamosan fejlődő világot. Fő művében (A világ mint akarat és képzet, 1819) fejti ki a világról és az emberről alkotott nézeteit. Szerinte az ember az akaratának van alárendelve, az emberi cselekvés mindig valamilyen hiányból fakad, és az örökös kielégületlenség, hiányérzet szenvedéssé teszi az életet. Az embernek, hogy megtalálja nyugalmát, le kell mondania az akaratáról, a világhoz való viszonya csak a szemlélődés lehet. Schopenhauer gondolkodására erősen hatottak a keleti (kínai, indiai) vallásos filozófiák, elsősorban a buddhizmus. A szemlélődés vezetheti el az embert a lényeg meglátásához, s ez tulajdonképpen azonos az esztétikai szemléletmóddal. Schopenhauer gondolatrendszere szkeptikus és kiábrándult: szerinte csak a kiválasztottak, a kiemelkedő egyéniségek (szentek, zsenik) juthatnak el a világ lényegének meglátásához, az akarata rabságában lévő átlagember erre képtelen.

Kierkegaard:Schopenhauer az individualizmus alapja, és ezt az irányzatot részben a dán Søren Aabye Kierkegaard (e. kírkegór; 1813–1855) fejleszti tovább. Ő a tudatos egyént, az önmagát megvalósító egyéni létet állította szembe az átlaggal, a közönséges emberrel. Szerinte az ember választások, döntések során jut el az önmegvalósításig. Az emberi magatartásformák alapján három fejlődési szintet különböztetett meg: esztétikai, etikai és vallási szintet. Az esztétikai lét alapja az esztétikum – a világhoz való viszonyulásban e létszinten az esztétikai ítéletek (spontaneitás és szabadosság) a meghatározók; az etikai lét szintje az általános etikai törvények szerinti életet jelenti (lelkiismeretes élet); a vallási szint az isteni törvények szerinti lét, mely független egyháztól, etikai tradícióktól: az „igazi” hit szubjektív. Kierkegaard véleménye szerint a kereszténység nem tan, hanem egzisztenciális üzenet. Fő műve (Vagy-vagy, 1843) mellett több írásban fejtette ki nézeteit s igen jelentősek esztétikai tanulmányai is, például MozartDon Juan című operájáról írott nagy esszéje.

Nietzsche: Friedrich Nietzsche(e. nícse; 1844–1900) különös, mítoszteremtő gondolkodó volt (eredetileg teológiát és klasszika-filológiát tanult). Fő művében – Ím-ígyen szóla Zarathustra, 1885 – az ókori vallásalapító filozófus alakjának felidézésével fejti ki az „emberfeletti ember”-ről szóló téziseit. Egyik provokatív állítása szerint „Isten meghalt”, az emberen a sor, hogy kezébe vegye az élet, a világ, a történelem irányítását. A felsőbbrendű ember (Übermensch) kiválasztott, sorsa arra predesztinálja, hogy irányítsa a világot, az átlagembereket (A vidám tudomány, 1882–87). Nietzsche filozófiájának egyik legmegdöbbentőbb eleme, sőt az utókor számára is problematikus tézise az „örök visszatérés” elmélete. A némileg az ókori görögség szellemiségében is meglévő körforgás (visszatérő korszakok) modern megfogalmazása élesen szembenáll a XVIII–XIX. század filozófia téziseivel, hiszen lényegében tagadja a fejlődést, a pozitív változást, az evolucionista téziseket. Az individualista filozófusok közül talán az ő filozófiájában kapta a legnagyobb hangsúlyt az értékválság, erkölcsi válság kérdése. Nietzsche munkásságának is fontos részét képezik irodalomelméleti, esztétikai munkái (pl. A tragédia születése,1871; A filozófia születése a görög tragédia korában,1896).

Bergson:Henri Bergson(e. bergzon; 1859–1941) filozófiájának bizonyos elemei a XIX. század végének irodalmában, a művészet szintjén fogalmazódtak meg (pl. Henry James vagy Marcel Proust regényeiben). Bergson szétválasztja, megkülönbözteti az objektív (mérhető, a történések egymásutániságából következő) fizikai időt és a belső, szubjektív (tagolhatatlan, kiterjedés nélküli „tartam”-) időt. Egyszerűbben fogalmazva: az ember az objektív időben az azonos mennyiségeket belső világában, lelkében nem azonosnak érzékeli, hanem hangulatától, tudatállapotától, helyzetétől függően hosszabbnak vagy rövidebbnek. A belső időt ellenben intuitív módon érzi. Az ember kettős lény: társadalmi lénye nem azonos valódi, „mély énjével”. Bergson filozófiájának e része kapcsolódik a XX. század nagy tudományához, a pszichoanalízishez is.

A filozófia két- (vagy inkább több-) irányú fejlődése, az irodalom kettősségéhez hasonlóan (romantika, realizmus) a polgári rendszer válságában gyökerezik. Az ebből való kilábalás, az útkeresés a művészetek új irányzataiban jelenik meg, bár az új irányzatok a válság állandósulását is jelzik.