A XIX. század irodalmában meghatározó ábrázolási módszer a realizmus. Kialakulása, megjelenése nem köthető szorosan művekhez vagy egy kiemelten fontos alkotáshoz, alkotóhoz, lényegében a XIX. század 30-as, 40-es éveiben induló írókat (Stendhal, Balzac, Dickens, Gogol) nevezi az irodalomtörténet az első realistáknak.

A realizmus fogalma az irodalomtörténet, -elmélet legnehezebben meghatározható, a legtöbb kétséget támasztó kategóriái közé tartozik. A reális, valósághű ábrázolás kortól és stílustól függetlenül mindig része volt a művészetnek, a hitelesség – még a valóságtól „elrugaszkodó” romantikában is fontos szempont volt (például a helyszínek ábrázolásában, a történelmi kor hiteles bemutatásában). Nyilvánvaló tehát, hogy a realizmus lényegét nem a külső jegyekben, műfajokban, formákban, motívumokban kell keresnünk (vagy inkább nemcsak e jellemzőkben), hanem történelmi okokban, ideológiai, társadalmi gyökerekben is.

A XIX. században művészet és irodalom részben elvesztette hagyományos szerepét: már nemcsak egy szűk társadalmi elit (az udvar) kiváltsága volt, hanem széles tömegek szükséglete, igénye. A polgárság politikai, társadalmi hatalomátvétele lezajlott a kultúrában is, a művészet közüggyé, az irodalom természetes szükségletté, mindennapi programmá vált. Oswald Spengler szavaival a polgárság a saját igényeinek megfelelően „civilizálta a kultúrát”.

Ez a tézis azt sugallja, hogy művész és művészet kényszerhelyzetbe kerül a társadalmi átrendeződés és paradigmaváltás miatt: vagy megfelel a megváltozott világ, a polgárság igényeinek, s művészetével mintegy kiszolgálja a polgárt, vagy elfordulva a közönségtől, művészetét egy más (saját vagy új) értékrend alapján szemlélve „kivonul a világból”. Szembefordul a társadalmi elvárásokkal, és nem a közönségnek, közönségért ír, vagy legalábbis nem akar megfelelni az épp aktuális közízlésnek, s bizonyos értelemben lemond a társadalmi elismerésről, sikerről. A romantikusok mítoszteremtése, befelé fordulása az első lépés ezen az úton, de a romantikus művész még részben kényszerből cselekszik így, mert nem tudja feloldani helyzete (társadalmi megítélése, szerepe, művészete, művészetének hagyományai, esztétikai értékrendje) ellentmondásait.

A művészet nagy lázadói a XIX. században a valóságábrázolást, realizmust, naturalizmust elutasító szimbolisták lesznek. A valóság helyett a világ rejtett összefüggéseit kutatják. Elfordulásuk a valóságtól, kivonulásuk már tudatos, van saját ideológiájuk, megfogalmazott alkotói céljuk, új esztétikai értékrendjük (l’art pour l’art). Ma már a szimbolista-impresszionista költők is klasszikusoknak számítanak, hiszen fokozatosan minden művészeti forradalom eszmeisége szintetizálódik az irodalomban, a kultúrában, esztétikában, művészetelméletben. A lázadó művész és műve mindig megtalálja közönségét, mindig „civilizálódik”.

L'art pour l'art: „Művészet a művészetért” (fr.) kifejezésből; a művészetek társadalmi meghatározottságát és szerepét tagadó felfogás, esztétikai alapelv. Azt fejezi ki, hogy a művészeti alkotás, a művész célja nem a valóság, a világ, az ember, a társadalom stb. bemutatása, hanem kizárólag esztétikai minőségek, pl. az érzékszerveket gyönyörködtető alkotások létrehozása.