A naturalista szerzők írói módszereikben tulajdonképpen a realista hagyományokat (elsősorban Flaubert művészetét) követik, ugyanakkor igyekeznek minél objektívebben ábrázolni a világot. A realista művészek moralizáló szubjektivitása helyett tudományos szempontokat (pozitivista tudományosság: a valóság jelenségeinek természethű, dokumentum hitelességű ábrázolása) – igyekeznek érvényesíteni. Szempontrendszerük szociológiai,társadalomlélektani motivációkra épül.
A realista típusok helyébe a naturalizmusban a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó kiszolgáltatott sorsú, gyakran nyomorgó, szenvedő, cselekvésképtelen alakok lépnek. Nincs bennük önállóság, erő, lehetőségeiknek korlátot szab társadalmi hovatartozásuk, helyzetük általában kilátástalan, megváltoztathatatlan, értelmetlen (pl. a francia Émile Zola, Guy de Maupassant vagy a német Gerhart Hauptmann, a magyar Bródy Sándor, Móricz Zsigmond alakjai).
A realista művek középpontjában álló társadalmi-morális válság, társadalmi krízisek helyébe a megváltoztathatatlannak tűnő romlás, leépülés és a dekadencia lép. A realizmusban még élnek illúziók, a naturalizmusszkeptikus minden pozitív változással szemben. A naturalizmus képviselői már nem az egész társadalom ábrázolására törekszenek; a regények, novellák, drámák középpontjában egy-egy társadalmi csoport, réteg (pl. proletariátus, parasztság) vagy annak képviselője áll.
Zola a francia regény fejlődésének útját a XIX. században úgy határozta meg, hogy a modernség felé vezető úton a legnagyobb lépést Flaubert tette meg, akinek fő művét, a Bovarynét a realizmus és a naturalizmus közötti átmenetként értékelte.
A naturalista stílus Zola szerint azt jelenti, hogy az írónak a természettudósokhoz hasonlóan kell dolgoznia, módszereiket, ha áttételesen is, de alkalmaznia kell a valóság pontos leírására. A naturalizmus kifejezés a francia naturaliste (e. natüraliszt), azaz természettudós szóból ered. A modern, természettudományos alapú gondolkodás erőteljesen támaszkodott a pozitivista filozófiára. A pozitivista determinációelmélet pedig a regényelméletre.
Pozitivizmus: A XIX. század második felében keletkezett eszmeáramlat, a polgári filozófia egyik legelterjedtebb irányzata, amely a természettudományok módszereit használja a társadalmi jelenségek és az ember vizsgálatára; az embert a természettörvények által meghatározott lényként fogja fel.
Szkepticizmus: (gör.) Idealista filozófiai irányzat, amely tagadja a megismerés lehetőségét; kételkedés mindenben, vö. Descartes: „Mindenbenkételkedem, csak abban azegyben nem, hogyénkételkedem.”