Mallarmé mindössze hatvanhárom verset írt, mintegy kétezer sort, azok nagy részét is egészen fiatalon; állítólag később ezeket dolgozta át újra és újra, költői büszkeségből tudatosan homályossá téve őket, hogy csak arra méltó elmélyedők érthessék meg. Bizonyos, hogy nincs szigorúbban megszerkesztett, kiszámítottabb és tisztább költészet az övénél.

Mallarmé költészete a titkos jelek költészete. Verseit hamarabb lehet megszeretni és megérezni, mint megérteni. A lírai költészet olyan határpontján áll, ahol már élesen és tudatosan elhatárolható az érzelmi és intellektuális hatás. Mallarmé keveseknek írt, azok közé tartozott, akik a művészet örök értékeiben hisznek, de tudják, hogy a művészet csak látszólag mindenkié, valójában sokkal kevesebb emberhez szól.

Mallarmé költői pályájának indulásakor a formák fegyelmezett alkotójaként az értelemre ható költészet művelője. Pályája végén ugyanide tér vissza. A köztes részben jellemző csupán a misztikus, nehezen felfejthető szövegek alkotása. Szokás őt intellektuális költőnek, a szellem költőjének nevezni.

Költészetének másik sajátossága a szépség iránti elkötelezettség. Hitt a művészet önmagáért való szépségében és értékében. A való világ, a mindennapok eseményei kevéssé vonzották. Mallarmé költészete éterikus szárnyalású, tiszta és örökérvényű líra. Egyik tanítványa, Paul Valéry az alábbiakat mondta róla: „Senki ilyen határozottan, ilyen elszántan, ilyen állhatatosan nem vallotta a költészet elsőrendű fontosságát, amin kívül minden más számára csak merő esetlegesség volt.”

Mallarmé élesen elválasztja a nyelv két funkcióját egymástól: a hétköznapit, amelyben a szó jelent valamit s utána fölöslegessé válik, s a szent költőit, amelyben a szó inkább csak sugall valamit. Szerinte „egy tárgyat megnevezni annyi, mint háromnegyed részét megsemmisíteni a költemény élvezésének, amely a lassan-kitalálás öröméből áll; szuggerálni, ez a törekvésünk.”

Költészetének megértésében talán az a nehéz, hogy a versek építőköveinek számító szavak, szókapcsolatok és a belőlük felépülő mondatok általában nem a „szótári” jelentésükkel hatnak a költeményben, hanem asszociatív vagy elvont jelentésük kerül előtérbe. A képhasználatban is hasonló törekvések jellemzik. A hasonlat nem csupán a hasonlítást segítő elem, hanem metaforává, szimbólummá is átlényegülő költői eszköz, amelyben a szimbólumoknak az a szerepük, hogy az olvasót abba az állapotba juttattassák, amelyben a költő írás közben volt.

A legenda szerint Mallarmé szándékosan homályosította el mondatainak, szavainak jelentését. A szándék a fentiek alapján megérthető. Ha valaki a végtelen és éteri világot ostromolja, szavainak jelentését sem szállíthatja le a földre. A meg nem értett és az érthetetlen közt azonban lényeges különbség van. Az előbbi az egyéni kép- és szövegalkotás titkosított rendszerét feltételezi, az utóbbi a rendszer hiányából fakad. Mallarmé költészete az előbbi csoportba tartozik. A képek által felidézett eszmetársítások összessége szuggerál valami olyan rejtett üzenetet, megérzést, amit az olvasónak, illetve a mi esetünkben azt megelőzően a fordítónak kell megfejtenie.

Paul Valéry: (1871–1945): francia költő, esszéíró