Ady magyarság-verseire kettősség jellemző. Számtalan művében szól büszkén saját magyarságáról, származásáról (pl. Az én magyarságom,A föl-földobott kő), de büszke volt nemzeti múltunkra is. A különböző történelmi korszakokból elsősorban a magyar progresszió, forradalmiság hagyományait tartotta lényegesnek, költőelődei közül is a maguk korának „modernjeit” tartotta nagyra (Janus Pannonius, Csokonai, Petőfi, Vajda). Nemzeti büszkesége, „nemzetféltése” azonban gyakorta váltott ki belőle kíméletlen indulatot. Gyakran úgy érezte, hogy a magyarság, Magyarország jövője veszélyben van, és habár minden energiáját, költészetét egy tisztább, igazabb jövendő szolgálatába állította, verseiben mégis fölbukkan a romantikus nemzethalál-vízió is.

A Nekünk Mohács kell (1908) című versét Benedek Marcell „fordított Himnusz”-nak nevezte a Kölcsey-vers áldáskérésével szembeni verés, büntetés kérése miatt. A magyarság ostorozása azonban összefonódik az egyén, a beszélő büntetésével, folyamatos bűnhődésével is (2. versszak). A lírai alany azonosulása „fajtájával” teljes, tehát nem állítja szembe magát, nem emeli ki önmagát közösségéből. Ez a sorsazonosság teszi jogossá és indokolja a beszélő keserűségét és a büntetés kérését. Mintha azt is sejtetné a költemény, hogy az örökös, meg nem szűnő könyörtelen büntetés az egyetlen lehetőség a „túlélés”-re. Amíg van kit büntetni, amíg lesújthat ránk Isten haragja, addig élünk, addig nincsen végünk. Az ős Kaján kétségbeesett felkiáltásával – „Mit ér az ember, ha magyar?” – a Nekünk Mohács kell rezignált kijelentése – „Én magyarnak születtem” – áll szemben. Az ős Kaján-beli, az egyéni sors, az identitás szorongató kérdését „megválaszoló” kijelentés azt is jelzi, hogy az egyénnek föl kell vállalnia „Isten-verte” magyarságát, az egyén életében nemzete sorsának, végzetének van meghatározó szerepe.

Benedek Marcell : (1885—1969): író, irodalomtörténész, műfordító.

Kisfaludy Károly: (1788-1830) drámaíró.