Hatalmas életműve mintegy 90 regényből, 2400 elbeszélésből, novellából, harminc színműből és majd 1800 cikkből, riportból, tudósításból áll. A döbbenetes életmű színvonala egyenetlen: elbeszélő művei között is vannak gyengébben sikerültek, cikkei írására pedig nyilván sokszor anyagi szükségletei is kényszerítették.

Krúdy művészete sajátosan ível át Jókai és Mikszáth munkásságától a századforduló novellisztikáján át a modern prózába. Külföldi szerzők közül elsősorban Dickens, Turgenyev és Maupassant hatását emelik ki művészetével kapcsolatban.

A XIX. század prózai hagyományainak folytatása, az impresszionizmusés szecesszióhatása mellett egyedi sajátossága – kompozíciós szervező eleme – műveinek a való időt szertefoszlató, feloldó, az idősíkok egymásba játszására lehetőséget adó álomés emlékezés.Krúdy jól ismerte Freud magyar tanítványát, a pszichoanalízis magyar úttörőjét, Ferenczi Sándort és általa a híres bécsi tudós álomelméletét. S mivel az álom-motívum nemcsak mesei, folklorisztikus eredetű műveiben (például az Álmoskönyvben) jelentkezik – ismervén a kor legmodernebb tudományos nézeteit is –, feltételezhető, hogy nem véletlenszerűen, hanem tudatosan alkalmazta a motívumot.

Az álomképek és a valóságos történések egybemosása látomásossá teszik epikus alkotásait, tág teret engednek a szabad asszociációknak s a való világ helyébe lépő, de attól teljesen el nem szakadó regényvilágnak. Történeteiben másodlagossá válik az idő linearitása, a felidézett emlékek, élmények, álmok kapcsolatokat teremtenek múlt és jelen, fikció és realitás, történelem és mítosz között.

Schöpflin Aladár Krúdy stílusát a zenével rokonítja, a szerzőt pedig magányos, (improvizáló) gordonkásnak nevezi. Szauder József a fúga műfajához hasonlítja Krúdy írásművészetét: azt is hangsúlyozza, hogy a visszatérő motívumok nemcsak improvizatív változatokként jelennek meg a művekben, mögöttük logika, rendszeresség, tudatosság rejlik.

Krúdy elbeszélő műveinek valóságalapját a háttér, a környezet jelenti. Valósággal szerelmese volt a magyar tájnak (elsősorban a Felvidéknek és szülőföldjének), és nála senki sem szerette és ismerte jobban a Józsefváros utcácskáit, Óbuda hangulatos kocsmáit, a Tabán varázslatos mikrovilágát. Ahogyan Dickens vagy Balzac London és Párizs „mítoszát”, ő Budapest mítoszátteremtette meg.

Nem a társadalom ábrázolása izgatja elsősorban, bár történeteinek karakterei között meglehetős pontossággal jelennek meg a kor jellegzetes alakjai (fiákeresek, pincérek, utcalányok, mesteremberek, cselédek, úrinők, katonák, polgárok, értelmiségiek). Jobban érdekelték a hangulatok, pillanatok, az egyszeri élmények megragadásának lehetőségei, a környezet egy-egy vonzó részlete, egy-egy helyszín, napszak, esemény (például egy hajnali séta Pest utcáin, szerelmi légyott a temetőben, egy tabáni kiskocsma udvarának „piruló” ecetfája a délutáni verőfényben) illúziókeltő hatásai.

A valóság tehát inkább fontos kulisszája, mint témája a történeteknek. A való világ eseményei, történései teremtik meg a lehetőséget a realitástól való elszakadásra. Az időtől és tértől való elszakadás sohasem lehet teljes, épp ezért az elbeszélések, regények hangulatát átszövi egyfajta méla szomorúság is, az „éber” elbeszélő (vagy főszereplő) gyakran mélyen pesszimista, kiábrándult (dezillúzió). A keserűség, szomorúság, pesszimizmus, az ébrenlét szétfoszlatja az álomképeket, s magányossá teszik a való – a szerző szavával „átmeneti” – világban magát idegennek érző, helyét nem találó főhőst és az elbeszélőt.

Elbeszélő és főhős alakjai többféleképp olvadnak össze a Krúdy-művekben. Több művében a főhős az elbeszélő, vagy a főhős nem más, mint az elbeszélő (szerző) alakmása (pl. Szindbád, Rezeda Kázmér), de alkalmazza a monológ és a nézőpontváltás eszközét is.

A magánbeszédek, monológok gyakran látszólagos párbeszédek, a szereplők (elbeszélő) másokkal, másokhoz beszélnek, de valójában saját gondolatvilágukba merülve monologizálnak. Ennek egyik oka, hogy hősei magányosak, az író saját magányélménye tükröződik hősei excentrikus elmélkedéseiben.

motívum: az irodalomban a műalkotás egy eleme, a mű egészében vagy a szerző életművében többször is visszatérő, meghatározott nyelvi formában felbukkanó egységes képzettartalom

impresszionizmus : a modernség irányzata; a pillanatnyi hangulat, érzéki benyomás művészi ábrázolását hirdető XIX. század végi képzőművészeti, zenei és irodalmi irányzat; az elnevezést eredetileg gúnyos értelemben használta Leroy francia újságíró 1874-ben, a modern képzőművészek egyik első kiállításán Monet festménycíméből kölcsönözve a szót; legjelentősebb képviselői a festészetben: Monet, Renoir, Cézanne, Degas; a szobrászatban Rodin, a zenében Debussy és Ravel, a magyar irodalomban Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula; az irányzat a pozitivizmussal való szembefordulás művészi megnyilvánulásaként is értelmezhető.

szecesszió: „elszakadás, kivonulás” (gör.-lat.); a modernség jellegzetes túldíszített stílusirányzata, a hivatalos vagy akadémikus stílussal szembeforduló irányzat

Kemény Gábor: Képekbe menekülő élet, Balassi Kiadó, Bp., 1993