A szimbolizmus a modern életérzés és az újfajta költői alkat kifejezésének irányzata. Elsőként a költészetben jelentkezett, innen vette át elveit és eszközkészletét a próza- és drámairodalom. Ennek megfelelően létezik szimbolista regény és novella, illetve szimbolista drámairodalom is.

Az irányzat elnevezése a görög szümbolon (ismertetőjel, jelkép) és a latin symbolum (összevetni, összeilleszteni) szóból ered. A már az ókorban kialakult kifejezés is utalt az elvont jelentéskörre, jelképi értelemre. A jelkép valamilyen gondolati tartalom, elvont eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. A kezdetben egyszerű azonosítás azonban a XIX. századi szimbolizmusban rejtett, nehezen felfejthető képi réteg utalásában ölt testet.

A szimbólum a modern stilisztika alapfogalma. Az allegóriával szokás párhuzamba állítani, ugyanakkor eltérésük is fontos. Az allegória lényege, hogy mást mond, mint amit gondol, tehát kettős jelentése van: egy közvetlen és egy áttételes. Az allegóriával szemben a szimbólum, illetve a szimbolikus kép úgy működik, hogy a kifejezendő gondolati tartalom és a képi megfeleltetés közt nincs vagy/és nem szükséges a pontos megfelelés. A fogalom és a kép csak egészében vonatkoztatható egymásra. A költő megtartja a kép egészére jellemző tulajdonságokat, gyakran azok önálló életre kelnek. A szimbólum érzékeltet, sejtet, hangulati tartalmánál fogva sugall, módosítja vagy létrehozza a jelentést, amely pontosan nem is mindig határozható meg. A szimbolizmus a tapasztalati jelenségek mögött megsejtett, de a hétköznapi nyelven kifejezhetetlen, kimondhatatlan jelentéstartalmak (lelki folyamatok, belső élmények, hangulatok) érzékletes, többnyire látomásszerű képsorral való kifejezése. A szimbolista irányzat jellegzetes eszköze tehát a bonyolult szókapcsolat és a hangulat érzékeltetésére szolgáló zeneiség.

A francia szimbolizmus kialakulása a polgári társadalom fejlődésének nagyarányú kibontakozásával függ össze. A XIX. század közepén megváltozott az életmód, átalakult a kultúra, új természet- és társadalomfilozófiák jelentek meg. Egyre nagyobb méreteket öltött az urbanizáció, s ezzel párhuzamosan nemcsak az életkörülmények javultak, hanem nőtt az elidegenedés, a magány, az emberi élet céltalanságának tudata is. A szimbolizmus bizonyos értelemben reakció a polgári társadalom sajátos piaci logikájára, a pozitivista filozófiák szűkkeblű racionalizmusára és a megjelenő etikai relativizmusra. A szimbolisták szemben álltak a realista, naturalista irodalmi hagyománnyal, de a parnasszista iskola törekvéseivel is.

A szimbolizmus irányzata szűkebb értelemben arra a francia irodalmi csoportra utal, amely 1886-ban így nevezte el önmagát. Tágabb értelemben a francia irodalom Baudelaire-től a XX. század első harmadáig tartó törekvését jelöli. Önmagában még nem szimbolista az a költő vagy író, aki műveiben szimbólumokat használ.

A szimbolizmus ideológiai hátterét a pozitivista determinista filozófiából való kiábrándulás és az ötvenes évektől egyre erősebben ható schopenhaueri pesszimizmus adja. Arthur Schopenhauer idealista világnézete közel áll a modernek elképzeléseihez. A világ mint akarat és képzet (1819) című művében így ír: „Képzetem a világ – olyan igazság ez, amely minden élő és megismerő lényre érvényesen vonatkozik, jóllehet csak az ember képes eljuttatni a világot reflektált absztrakt tudatba; s ha ezt meg is teszi, a filozófiai fontolás fokára érkezett. Akkor világos és bizonyos lesz előtte, hogy nem napot ismer, és nem földet, hanem mindig csak szemet, amely napot lát, kezet, amely földet érint; hogy a világ, amely körülveszi, csupán képzetként van jelen, vagyis mindenképpen csak vonatkoztatásként valami másra, az elképzelőre, s ez utóbbi ő maga” (Tandori Ágnes és Tandori Dezső fordítása).

Schopenhauer elveivel lényegében egybevágnak BaudelaireKapcsolatok című versének sorai:

„Templom a természet: élő oszlopai

idönkint szavakat mormolnak összesúgva;

Jelképek erdején át visz az emberútja

s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak

valami titkos és mély egység tengerén,

mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,

egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” (Szabó Lőrinc fordítása)

A szimbolizmus első jelentős alkotója, Charles Baudelaire. A művész világtól való elkülönültségét, az élet céltalan ürességét fogalmazza szimbólumokba. Uralkodó életérzését jól jellemzi programadó kötetének egyik cikluscíme: Spleen és Ideál.

Baudelaire önpusztító életmódjával s a világ új összefüggéseinek feltárásával keres kiutat a válságból. Ebben a korban lesz általános művészi magatartássá a polgárpukkasztás, az eltérés a kispolgári életeszménytől, az új utak keresése akár az élet elherdálása árán is. Ekkor kezd szembenálló értékkategóriává válni a polgár és a művész. Mindehhez a lázadáshoz rendkívül kifinomult szépség- és formakultusz kapcsolódik.

Maga a szimbolizmus kifejezés arra az alapvető világlátásra és alkotói módszerre utal, hogy a költő az ember és világ bonyolultságát nagy erejű, többértelmű, komplex képek sorozatában vagy még inkább rendszerében ragadja meg és ábrázolja. A képek egész életműveken keresztül állandóan bővülő, árnyalódó, sokértelmű rendszere teszi lehetővé, hogy a költészet korábban nem ismert újságként térképezze fel ember és ember, ember és világ, külső én és belső én kapcsolatát.

szimbólum: „ismertető jegy”(gör.) szóból; szókép; jelkép; elvont fogalom, gondolat, érzés kifejezése konkrét tárgy vagy jelenség megjelenítésével

allegória : „képletes beszéd” (gör.) szóból; a metaforára emlékeztető több versszakon, esetleg az egész művön végigvitt, hasonlításon alapuló szókép; a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik