STÍLUSIRÁNYZATOK, TENDENCIÁK

A romantika után nem alakult ki egységes irányzat a század második felének irodalmában. Az újítók különféle szándékai hosszabb vagy rövidebb életű iskolákat, irányzatokat, alkotó köröket hoztak létre. Megmaradt a romantika és a realizmus stílusirányzata is, ám a költők abban általában egyetértettek, hogy mindkettővel szembe kell helyezkedni.

A valóságtól eltávolodó, a művészet örök és állandónak vélt értékében bízók a parnasszista irányzathoz sorolták magukat. Az irányzat az 1866-ban megjelent Jelenkori Parnassus című antológiától kölcsönözte a nevét.

A Parnasszosz a Múzsák lakhelye volt Hellaszban. A romantikus váteszköltészet helyett a költői mívesség, a klasszicizáló formatisztelet határozta meg az irányzat költőinek költészetét. Azt hirdették, hogy a művészet időtlen és örök, mentes mindenfajta aktualitástól. A költészet legyen politikamentes és minden közvetlen haszon nélküli, önmagáért való gyönyörűség. A művésznek vissza kell vonulnia az amúgy is gyűlölt világából a tiszta művészet „elefántcsonttornyába”, a „művészet a haladásért” elvével szemben a „művészet a művészetért” (l’art pour l’art – e. lár pur lár) elvet kell vallania. Az antikvitás örök értékeit és művészetét tekintették mértéknek.

Ők fogalmazták meg az új költészettel szembeni legfontosabb „követelmények”-et. Az új költészeteszmény lényege, hogy az alkotás formai szempontból tökéletesen megalkotott legyen, kerülni kell a túldíszítettséget, öncélú cizelláltságot, az „azonosítható” lírai alanyt háttérbe kell szorítani, a közvetlenség helyett az objektivitásra, tárgyiasításra kell törekedni, a poétikai eszközök, képek funkciója pedig nem a valóság bemutatása, hanem a „belső színtér”, az érzelmek, gondolatok asszociatív megjelenítése. Az új művészeteszmény óriási hatással volt a XIX. század végének, a XX. század elejének más irányzataira (szecesszió, újklasszicizmus, avantgárd) és a társművészetekre is egész Európában.

A költészetet tehát visszahelyezték a Parnasszusra, a tiszta formák és tiszta eszmények világába. Legjelentősebb alkotói voltak: Leconte de Lisle, Théophile Gautier (e. teofil gotyié), José-Maria Herédia (e. hozé maríja jerédia). Az irányzat a francia költészet mellett hatott az orosz és a századvég, századelő magyar irodalmára is.

A parnasszizmus költői elvei közé tartozó l’art pour l’art olyan művészetfelfogás, amely szerint a művészet célja tulajdonképpen önmaga megmutatása. Sem társadalmi, sem politikai üzenetet nem akar közvetíteni. Ennek megfelelően számos irányzat költői gyakorlatában találkozhatunk a „művészet a művészetért” felfogás megjelenítésével. Költői programmá azonban csak a szimbolizmus irányzatában fogalmazódott meg először.