Az a fekete folt
Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol... Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot, s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a „bacsa” lakik egy fedél alatt a juhaival.
Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint „méretlen húst” főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a „Kopanyica” völgyig az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:
Olej juhainak
Selyem legelője,
Ezüst a nyakszíja,
Arany a csengője.
És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársonygyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj, és a Merkuj kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadiszemlét tart.
Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a bal szárnyon maga a „bacsa” baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein, miket egytől egyig színről színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.
...Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.
Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó bal lába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté, s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.
Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt, s nem melengethette párájával: költözőben volt már az akkor... Olej megfogta az idétlen báránykát, és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.
Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a „mórest”.
Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze, és beéri az egész világot, úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.
Urának tiszteli Olej még a talári herceg őkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll őkelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.
Sokszor támadt hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtől a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.
Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna meg ő érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.
De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arca felé fordítsa néha-néha.
Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé, és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest meg a „demikatot”, maga szabja, varrja Olej fehérneműit meg a bojtárét.
...Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.
Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek, és civakodnak egymással, és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az „erdők vadállatja” még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.
Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.
Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fővel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot, s megindult a veres fedelű akolba.
Ugyan miről gondolkozhatott az úton?
A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyemrét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!
Vajon tudta-e, miért?
És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezeg végig a lég miriád atomjain:
„Tamás!...”
Az erdő fái közül jön, és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik, s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.
A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a „Tamás” szó amaz ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, amiket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.
És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe...
Vagy talán nem úgy volna?
A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?
A bacsa felugrik, és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, mellyel térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre, s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüsző rézcsatja alá.
Olej nem veszi észre. Feszülten figyel, és fürkészőleg néz szét a tájon.
Ó, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt... Hiszen az ő hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.
Ki merte ezt a hangot utánozni?
És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.
Senkit sem lát, semmit sem hall.
A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
Ki szólította meg hát Olejt?
Ki tudja?
Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos, méla harmóniában.
Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben!
Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig itt fenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?
A bacsa újra visszadől félkönyökére, és elgondolkozik, különös gondolatok azok!
Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.
Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.
Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, amelynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.
Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége, s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat – csak ő nem lesz itt soha többé.
Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.
– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel, s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytől az szaggatott csoportokká riad.
Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.
És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón...
Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.
Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépő emlékét és reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utánafütyüli.
Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy „háború” zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt... vagy most is az még, mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak meg Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.
Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország...
...Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérnek!
Órákig eltűnődik ezen – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott, s most már csak kérődzni akar.
A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.
– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron!
– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.
Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól van-e lakva valamennyi, vajon nincs-e híjuk?
Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az apadást.
Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkednek a völgybe.
A kilenc vezérkos csengettyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal, Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért, s a tűzre teheti a finom „demikát”-ot, a juhászok címeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.
A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek, és kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sugár, délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.
Anika már künn várja őket, ami jólesik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.
Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsú termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson, s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra, hogy ez a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű.
Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen?
– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy mulattál azóta?
– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan dicsérik meg a napjukat?
– Megvolnánk, kis fecském – mondá a bacsa, halináját levetve –, kérdés, ha te meg vagy-e a vacsorával?
– Már párolog a pörkölt, édesapám.
A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki.
– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.
– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.
– Ne okoskodj, kópé, ha mondom... hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött ki a lányom jövendőbelijének?
– Nem egészen... – mondta Matyi elpirultan – ...csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán...
– Nem is duda volt – ellenveté Anika –, hanem...
– Hanem? – hörgé Matyi.
– Puska, ha éppen tudni akarja kend.
Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.
Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!...
Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.
Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tőle.
– Pörkölt lesz? No, ez derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég van a háznál.
– Amint van is. Mindjárt itt lesz.
– Kicsoda?
– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.
– Ösmerősöm?
– Nem, nem. Egy úr, valami vadász... Sohasem láttam.
– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő. Hogy csak nem lehet az ember soha békén!
– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arca, mint a patyolat, tán még szél sem érte.
– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.
– De még milyen!
Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére, s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol: jaj, mindjárt elszédül.
– Bátor fickó lehet – dünnyögi Olej Tamás –, hogy mer jönni vadászni a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve, leakasztanám a puskáját.
– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.
– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.
– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.
– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.
Azzal a kezébe vette a pénzt, és ámulva kiáltott föl:
– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt... ezer mennydörgős mennykő, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, fickó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.
Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig odavolt a lelkesüléstől.
– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.
Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.
– Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az egy fiatalember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett.
– Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!
– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.
– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.
– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.
– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy „gaukler”, ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolcvanéves aggastyán, hosszú, ősz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állú siheder. Éppen arról ösmerek rá.
– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.
– No, bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi, annak szentírás.
Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.
– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok, és erőnek erejével meg akart csókolni.
Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.
– Igazán? – hörgé tompán.
– Mellém ült a pitvarküszöbre, s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha nem hagyom.
– Hát hagytad, ugye? – szisszent föl Matyi.
– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.
– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.
– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom, ott maradt a nyoma.
– Ó, ó! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?
– A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jólesett neki, és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!
Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő csizmában, úrias vadászszerelvénnyel.
– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?
– Fogadj Isten – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.
– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika, s befutott a szobába.
A bacsa közel lépett a vendéghez, s odanyújtotta kérges, nagy tenyerét.
– Kerüljünk beljebb.
A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék meg egy csinos abrosszal megterített asztal képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: Szent Vendelnek arcképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom paprikás pörkölt mosolygott eléjök.
– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.
– Négyen vagyunk hozzá.
– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.
A vadász mohón nekiesett az ételnek, s váltig dicsérgette:
– Még ilyet nem ettem.
– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári hercegnél sem főznek, mint a brezinai bacsánál.
A vendég mosolygott.
– Bárcsak mindennap ehetném.
A bacsának erre azt illett mondani:
– Jól van, azt eszünk hát holnap is.
– Köszönöm meghívásodat, eljövök.
A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégiscsak sok. Ilyen siheder szólítja „te”-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is megkendezte.
Hej, ne volna csak vendég!
– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.
– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.
– Tán a környékről való az úrfi? Ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.
– Innen a közelből.
– Bajjal talál ide a kocsi.
– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugye, Olejnek?
– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája, és hozzátehetném: ura.
A vendég nevetett.
– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?
A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre, s önkéntelenül is kifakadt belőle a kevély kérdés:
– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni, mi, gyarló emberek.
– Én Taláry Pál herceg vagyok.
Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel, és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herceg ül vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.
– Ó, kegyelmes uram... ó, kegyelmes herceg – dadogta félénken – ki tudhatta azt!
– Nincs semmi baj, öreg – szólt a herceg vidáman –, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.
Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.
– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.
E percben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába, s azt mondta neki:
– Aztán csínján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.
– Eléggé megzavartad már te.
– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve dobogni.
– Ó, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? Ó, ó!...
– No, bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs cukorból, se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.
A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.
– Csitt, leány! Tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Őkegyelmessége a fiatal herceg, a mi urunk.
Anika felkacagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündércsengettyű.
– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herceg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinán. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herceg, hogy olyan legyen.
– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.
A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), mire durcásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.
De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herceg. Hátha eljött Bécsből. Azt Anika is hallotta a csősztől, Lapaj Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herceg volt az urok, s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.
Egészen elszomorodva futott föl a létrán, az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülő tájra.
Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg. A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.
...Könyörülő Isten; ő arcul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.
Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hová bújjék szégyenletében, és valljuk meg, félelmében is a herceg előtt – midőn fényes hintó állott meg a ház előtt, és mire Anika az utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is az udvaron állt. Ó, csak meg ne látná.
De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.
– Már most elhiszed, ugye, hogy én vagyok a herceg?
Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsút int kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behízelgő hangon:
– De ne legyek én előtted soha herceg, Anika. Te pedig hercegnő leszesz előttem mindig... mindig...
A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja folytonosan, és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden... Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bércek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen.
„Te pedig hercegnő leszesz előttem... mindig... mindig...”
És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.
Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött helyette...
A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herceg, mikor olyan szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja párjának: különb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.
A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain...
Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.
Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az újság, ott volt a herceg.
És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság, és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és a tejet.
Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta homlokát e hírre, s így szólt a bojtárhoz:
– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.
Anika összerezzent, s egyetlen szavát nem lehetett venni az este.
Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott „nete ne” és „brcs ki” vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem, és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga pedig megtömte a „vászonpipát”, abból a boldogtalan növényből, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyújtott, hanyatt feküdt a hímes gyepen az udvaron, és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat... Sokáig nézegette, és sohasem tudott betelni vele... Uram, én teremtőm, de helyes kőmíves lehetett, aki megalkotta!
Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon, s amint hátratekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.
Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtómadzagot megrázva, a závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak, s bezörget.
– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám...
De bizony hiába zörget a herceg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:
– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna hercegséged?
– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?
Olej megrázta cifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.
– A leány nem áll az uradalom szolgálatában – szólt –, én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak én rendelkezhetem.
Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz, és megrázta ökleit a levegőben. A bornyúszájú ing szétvált, s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja dörgővé, viharossá vált:
– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.
És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha mondaná: „Én leszek az a medve.”
A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, s e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.
– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.
– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.
– Vajon kivel?
Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.
– Annak a leánynak az apjával.
Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.
– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell mindenáron.
– Én pedig nem adom semmi áron.
– Hallgass meg, bacsa. Mit szólnál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám?
A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezeregy éj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilenc vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind az övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!
Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly nagy súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár percre, ha nem nyomná is tán alá később.
A herceg gyönyörrel nézte e biztató inogást.
– Így aztán igazán te lennél a Brezinák ura.
A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei előtt a jövőből. Aranyos csat lesz a tüszőjén; selyemből lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a butykosából, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdagsága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.
Olej megrázkódott.
De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét, és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd a nyomában? Egy nagy fekete árnyék – az önvád.
– Nos, Olej, határozz!
– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!
– Vigyázz, ne hamarkodd el! Nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. Ő maga is szeret engem, s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!
Az öreg arcáról nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek, halk, reszkető hangon mondá: – Soha!... Soha!...
– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.
Olej elfordította a fejét.
– Minek mondta hát el akkor – hörgé tompán –, cselekedett volna anélkül...
– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni – szólt a herceg hirtelen megfordulva –, Isten megáldjon!
Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott.
Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegeződtek a herceg után; ijedtség, undor tükröződött bennük.
A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek, és összeszoríták.
– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.
A bércek visszamondták: jaj, a kólika.
És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.
A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.
Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete gondolatait?
Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.
– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember, és fölugrott, mint az őrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt arcát mutatá: megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét – aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly retteneteset ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.
Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.
Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel, és ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva csodálatos szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták, és a máját akarták kivájni. Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.
Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kínálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek... egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.
Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.
Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, ó, gondolkozni gyötrelmes volt.
És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utánamentek mindenüvé, elöl ügettek minden foglalkozásában.
A gondolatok szemtelenek, és nem engedik magoknak azt mondani: „Takarodjatok innen!”
Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdagságért a vérére alkudott. Soha! Soha!
És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!
Irtóztató! A kilenc vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy ki: „Aklot cserélt... becsületért.”
– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!
Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.
– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idő lehet?
– Túl van a nap a fele útján.
– El fogsz menni Talárba.
– Értem, gazduram.
– Ott a hercegi kastélyba mégy, s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herceggel akarsz beszélni.
Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.
– Beeresztenek. Oda fogsz állni a herceg elé, és ezt fogod neki mondani, szóról szóra: „Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram.” Megértettél-e? Siess!
Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még a kérdezősködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a hercegnek kedves – és sietett vele.
Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan, és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?
– Mit üzen a herceg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.
– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.
– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.
– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.
– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.
– Akár parancsolta, akár nem... a herceg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.
A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei dülledtek ki, és arca sápadt el még jobban. Nyakába kanyarította a halinát, és elkezdett eszeveszetten futni hazafelé.
Sejtelme valósult.
A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.
Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehér pettyes kendő, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.
A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától cselekedett, éspedig villámgyorsan.
Az öregember megsimította a homlokát, tétován nézett körül, és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:
– Anika! Anika!
Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!
Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült, sápadt arcáról eltűnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá vált, kiment az ajtóba, leült a küszöbre, s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tűnődnék, lesz-e vajon eső holnap?
Egyszerre azonban hirtelen felállott, és megfenyegette mutatóujjával az eget.
– Hallod-e, Isten? Mutatok én még ma neked valamit!
Aztán megint leült, s mintha egyéb dolga se volna, pipázott szakadatlanul.
Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.
– Jó, hogy jössz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.
– Mindjárt bemegyek érte, gazduram.
– Ne fáraszd magad, majd kihozom.
– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.
– Ne bánts. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.
Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig olyan jólesnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig előtte lebeg, s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.
Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herceg távozása miatt, holnap-holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az öntött ólomfigura vállain...
Matyi jókedvvel indult el a herceg által otthagyott okmánnyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.
Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt, egyik vagy másik előtt, és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek előtörő zokogásába. A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.
Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett, s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.
Most már a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét, s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.
És mikor mindennel készen volt, felölté cifra halináját, és meggyújtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.
A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken, s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.
A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, cél nélkül; viszsza sem nézett többé... Minek is? Tudhatta úgyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak... Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi! Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról...
És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?...
Midőn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgő foltot a helyén. Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok...
Emberé volt-e valaha az a csont vagy birkáé?
Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.
Anika és a bacsa nevét kiáltozta.
Senki sem felelt.
„Istenem, hol lehetnek?”...
A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.
És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fű megnő, és újra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:
Ott künn a Brezinán az a fekete folt…
Fekete folt helyén valaha akol volt.
Tímár Zsófi özvegysége
Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet."
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.
Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarka madár sem...
Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép halovány arc fölé ernyőt csinált kis kezéből, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette.
- Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
- A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.
- Menjünk! - mondá a szelíd, szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
- Ki vállalja a dolgot, fiúk - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
- Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.
- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
- Sohasem éreztem magam könnyebbnek.
- Elhiszem. Megszabadultál a nyűgtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
- Gurult a te kezedből is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet.
- Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva - hadd tegyem föl szaporán.
- Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
- Hohó, Péter! Föltetted-e már?
- Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé:
- Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember láthatja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a grádicsokon; tudta, mire leért, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz - a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.
Mégiscsak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókokkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra, s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta acélerővel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:
Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.
Lapaj, a híres dudás
Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolc darab másfél öles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét, s beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasznyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást, összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerinc. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt „másli”-nak egy füstös, ócska zsúpot, s kész a rendőrségi palota.
Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz cselekedetek megtorlásának „első fóruma” ez, melynek külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérből való azzal.
De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csőszkunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a híres dudás, az itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis „méretlen” húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhász-elődeitől örökölte.
Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a „guliba” oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű „halina” is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen, s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!
Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos fortély, s míg itt a szűrujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok, a híres Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ő, ki minden csínját-bínját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.
Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül, s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy őkegyelmének meg van fordítva a világ rendje, s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a megháborítója.
Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanúsan locsogják: „Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!”
De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.
Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg alakját, s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a „zapekacská”-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánnyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt „magyar kir. dohánynak”. Aztán jól ízlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja, s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe, s belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.
A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon ide hajtott hangja a faluból – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük, s kettőt lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka Mátyás „Viszkocs”-a, vagy a Lipták Marciék „Ulan”-ja-e a felszólaló. A kakasnemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkétéves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.
Az első kakas, rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje, s azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tiszttartóné kokinkínai szárnyasai veszik át a szót – éppen fél tizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenként lenne ismerős mindenikkel.
Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja számadó „bacsa” volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalábbis akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent, egyszerű juhásszá lett, de ő is kint élt a természetben, s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal, s inkább tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, kifejezéstelen arcú állatok, melyeket nem különböztet meg elütő arcszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el bírjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismerni külön-külön a maga birkáját, legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg nem győződtem volna róla.
Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét, s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet, s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.
A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja ősszel a kertet, s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borjú egyenesen szalad a lucernásnak, pedig attól fújódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét hajhászná (no, de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malac a föld titkaiban turkál, s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.
S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben, s jönnek nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a sötétséget, az őszi ködöt, s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze utána nyúl.
Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arccal jő, szíves jó estét kíván Lapajnak, megkínálja dohánnyal, pálinkás butykosából húzni enged neki egyet, s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, mikor rövid idő múlva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s hogy az óriási úritök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.
Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt, s talán sohasem is lesz velök közelebbi érintkezésben. Alig bírom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.
De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le, s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már őket, s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba zárja; földjüket telerakja kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik: a többit elzárják előlük komor, hóborította bércek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha kiereszti, annak lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.
A természet csintalan packázását majmolja minden. A búzakalász nem nő meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.
Még a szerelem költészete is, mely minden népnél minden bércen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, őnáluk fanyar, színtelen és furcsa:
Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,
S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók.
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.
És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos melódiájú dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a „zapecskából” a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.
Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcnak nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép lány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.
Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes fájón, olyan selyemlágyan, viharos vígan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viasszá válik, s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje... aztán még jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, amely édes a duda szavától, s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?
Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bércek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte hát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.
Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal korában, pályaválasztási vajúdásai közt, őt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a mulandósággal folyatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll, s a drótozás által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy fél év múlva megunta dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti, s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.
Ő maga nemigen emlegeti Óperencián-túli útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcsességet, mit most vasárnapokon apródonként hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsatos szíjjal a derekán.
– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.
Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.
– Úgy no, az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.
– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?
Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult, s bosszús hangon visszafelelt:
– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr „student” fia. Tán van valami drótozni valója?
Valahányszor a tiszteletes úr az epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a „hegyek elnyelnek” (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; mivel pedig ezen kívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében végbement nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és főmozzanatait, s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai leckefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e története lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem, s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú kalappal több fogyjon el a tizenkilencedik században.
Mindezek dacára azonban szereti Lapajt, s télen, mikor a természet magára csukja az ajtót, úgyhogy Lapaj is kiszorul öléből, az eklézsiának messze a „lazok”-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz.
Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál.
Sok szószaporítás ilyenkor se történik. A Lapaj művészetének szabott ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltájban egy icce mézes, hajnalban pedig egy meszely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolc garas. Nem kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé, és arannyal fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el mindennel, s olyan dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a jövő életben ígér az igazaknak).
S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, hetedvármegyékből kergetve a hiúság és féltékenység által, egy éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolc garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?
Istók elfújta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a vén folyó habjai megszűntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:
Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban:
Hiányos a nyája
Bacsa talpig vasban!.
Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak, s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a gyermek, s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első dolga, hogy fogott egy bicskát, s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta Lapajt hallotta.
És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta Lapaj a művészetét? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét, s kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.
Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Luca éjszakáján, éppen éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette, üde fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgyhogy az tökéletes kezes lett, egyéb híja sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.
Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy emberkolera után változatosságból a birkanemzetségre került a tömeges halál sora, Pokolka is engedett az uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben, s bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.
Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felső sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany, hát legalábbis réz. Nincs olyan szerszáma még Szent Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Luca éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált tündér-királyleány, s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat lehet holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is majd megolvad tőlük; mert nem kell ám azt bolond ésszel hinni, hogy Istók fújja a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját, legfeljebb a kezdetét súgja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná.
Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem bírt szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem volt eladó, dacára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt – rangos hetykeséggel száz kemény tallért ígért a szerszámért.
De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három dudát is vehet, szebbnél szebbet, s még tetejébe annyi pénze marad, hogy ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rotschildnál.
Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében sohasem fordult meg az a vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rotschildon túltenni; ha már legalább azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, politúros lesz a tüzelőfája, suhogó selyem lesz a viselő inge, karbunkuluscsat a derékszíján, s kilenc lépésről veszi le kalapját, ha erre jár, a brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság háramlik rá a duda eladásából.
Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi. Éliás nagy bosszúságára, ki azon vékony reménnyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idő szerint teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tőle, sem most, sem a jövőben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog kelleni, minthogy – fájdalom! – nem iszákos ember, aminővel, torka lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.
Azonban (úgymond Éliás) a fickó már öreg, maholnap lerázza magáról a földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni, aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon előpénzt, s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.
Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: túl a brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra nyílik a „Rocska” nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a legelhagyatottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, míg a „Motiká”-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a legmagasabb csúcsára, s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég, ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.
Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi előrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mendemondák orrára; Lapaj még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei. Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem beszélve emberi lénnyel, s mégsem unva el magát soha. Mert hát olyan jó barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő dudált, s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bérc fölött ült hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág bűbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul, s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy az elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő új gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik, s mint a szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsínylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. – A magyar ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: „Nem szerette a földet.” A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn azon kéréssel adja át kedves halottját: „Legyen neki könnyű a föld...” És az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért, mert hó borítja a vén Fátrát, s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem fakad éltető meleg erő, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott, s mely, mint egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?
Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj arcához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. Az embert inkognitó ütheti arcul akárki. Szemét ilyenkor a halinája1 zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a locspocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy mogyorófabokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a veszedelem elé siető tolvajt, aminthogy nem is lehet más ebben a cudar időben, mikor künn lenni csak az eb átall meg a csősz.
Sugár női alak suhan el a bokor mellett: szemei még az éjben is villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedő simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kacag a háta mögött.
A szél nagyot kacag, s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenében, hogy ott a gőzmozdony szaladgál.
– Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?
A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér lepedő csücske a földig ér, de újra fölmagasodik, és reszkető, lágy hang jő meg feleletnek:
– Magamat viszem csak. Magamat, magamat.
És aztán mohón hozzáteszi:
– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én semmit, utamat ne állja.
Lapaj közel ment hozzá, s fürkészőleg néz ki kalapja széles karimája alól, de semmi gyanús jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás, mely a megmotozást rendeli.
– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve és megrázva –, messze út az, hosszú út az.
Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül fordul meg, s visszafelé baktat.
A nő tétovázó léptekkel áll eléje, s görcsösen kapaszkodik a halina lelógó ujjába.
– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?
A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné, ha semmit sem lopott?
– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében remegve, vacogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom.
– Ó, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány arcomat, s mondja el majd neki, őneki szegénynek, hogy én milyen voltam...
Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: sötét éjszakában deli, sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva, és azt mondja neki:
– Ó, nézzen meg engem!
Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni, anélkül, hogy az ember rá ne gyújtson.
Lapaj hát nem szólt semmit, hanem hogy az eső ne tiszteletlenkedjék a pipájával, a fejéről levett kalappal boltozatot csinálván föléje, megtömé azt, s lassú tempóban kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát, melyek a nő arcát is megvilágíták egy pillanatra, s hősünk akaratlanul is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került, kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg – sapka minőségében.
És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik le a fehér lepedőre, s halvány arcára fájdalom van festve; fekete szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.
Lapaj azonban nem bírt fogékonysággal az ilyesmi iránt.
– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén készületeket. – Mit nézzek rajtad? Menj Isten hírével, és semmihez ne nyúlj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság barackfáját a „Tövisesben”, mert meg van olvasva!
– A fiatal uraságét? – kacag föl a leány fájdalmasan, görcsösen.– Verje meg őt az isten, mikor ébren van, és amikor alszik.
– Ne kísértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit mondhatok neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csősz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd békességben! Eredj utadra.
– Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!
Roskadozva tett néhány lépést.
– De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.
Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:
– Ki az ördögnek mondjam meg?
A nő meghallotta. Megállt egy percig. Felelni akart, de hirtelen mást gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly, s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább egymásnak a bércek:
– Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem...
A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában, és azt gondolá magában: „Hát mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem átallja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még egyszer a szemem elé!”
A csősztekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén, Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek talán először életében, az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.
Hogy megnézette magát! Ó, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak éjszakának idején is a nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az arcuk, mint némely toronyórán a mutató.
No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.
Hanem hát bizony az sohasem történik meg.
Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy szomorú történet lett most eltemetve.
Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre, s rátérdelvén, a folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon benne.
A szél is megfordul most, s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi is. Legalább ne menjen pogány módra a másvilágra a szegény leány, kit az imént még lopással gyanúsított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak földi eleségre?
Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána küldött.
Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már elveszté élét, megszűnt sértő lenni, bár még egyre megmaradt rejtélyesnek.
Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik, s hogy visszaidézi a leány szavait. Mondta, hogy hosszú útra megy (igaz a!), megátkozta a fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy mit kelljen megbocsátania, s kinek mondani el, minő volt, milyen szeme, szája volt, azt nem bírta megmagyarázni.
Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a rébusz találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina, a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt volt mindig, és itt lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor nekirugaszkodik.
Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki...
Bőrig átázva ért kunyhójához, s még egyszer végignézve tág birodalmán, a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe véve az idő előhaladottságát és a szakadó záport is, igazi megelégedettséggel vonult kunyhójába „szárazt váltani”, ami nála abból állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot, s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.
Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta, s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.
A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi genealógia volt. A nyakán levő repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt, mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel, a híres körmöci verekedés alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt (valaki ugyancsak megmarkolhatta akkor a virágkorát élt „fiaszűrt”, mert a repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a bal oldalon, ki tudja, honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke, s valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy mélységes titok; azaz, hogy egy Szent György-nap éjszakáján talált kétfarkú gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi minden gonosztól és kísértéstől ezen az árnyékvilágon.
E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről, és hatalmasan megrázta, úgy, hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi zokon.
Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete igen sérelmesen ütött ki, s e sérelem a kunyhó hátsó részéből nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban.
Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. Az elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.
De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez képest?
Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát, s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát, s derékszíjából egy faggyúgyertyadarabot kotorászott elő, melyet csak nehezen sikerült meggyújtani, mert keze reszketett, s abban a gyufa égő vége és a gyertya kanóca sehogy sem bírt egymásnak találkozót adni.
Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy gyermek gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás megszűntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.
Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában fölhalmozott füvön.
A piciny lény széles, duzzadt orcácskái mozogtak, parányi szája összecsucsorítva csámcsogott, s szabadon hagyott kezecskéi céltalanul mozogtak ide-oda a vörös csíkos párnán, melybe erősen be volt kötözve. Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könnyei, vagy talán a halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a harmat a virágon.
Lapaj még sohasem látott ilyet.
– Hm! – dünnyögte, és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! – mondá aztán fönnhangon, és még jobban csóválta a fejét.
Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége újra ríva nem fakad.
– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsőben.
Ezt gondolá hősünk, s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a kunyhó előrészébe kissé pihenni: de bizony ő unta meg hamarabb hallgatni, mint a csecsemő sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjára vette, elkezdte lógázni jobbra-balra, s dúdolt neki valamit, hogy elaltassa. A szél kacagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva Lapaj gyermeket ringat.
A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt. Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn eszébe jutott, hogy a duda hangja betömné a száját. Fújta hát neki a szebbnél szebb nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilenc falu hallgatná.
A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre, s ujjacskáival játszogatva kaparászott a Lapaj arcán, amiből észrevette, hogy a csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat, s leheletével melengette.
– Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon!
Eközben virradni kezdett, s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: sírása olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a végét.
– Az ördög vigyen el engem, ha nem bírok evvel a kislánykával. No, no, no... ne sírj, édes morzsácskám!
A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.
– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó, nem sír. Te se sírj hát. Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó, ha nem sírsz.
De a hízelgő szónak sem lett foganatja, s Lapajjal az a csuda történt, hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt – becsületére váljék a tudományának – ki is találta. Éhes az istenadta.
Sőt, annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket hajtó fiút pillantott meg a „csapáson”, egy talpraesett gondolata támadt, s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, kevés vártatva utolérte, s magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.
– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak –, itt hagyod a jószágot, és sietsz a faluba vissza, és elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti, és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven, s agyonütni nem lehet, rendeljen őkelme valami vénasszonyt anyjául, aki azt tőle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!
A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát, hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket, s a tejet a kis lelenccel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sőt midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő napfényre, s az ott elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, hogy őt nem a nap, hanem belülről melegíti most valami.
– De furcsa, bolondos kis jószág ez!
És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön, meg nem állhatta, hogy oda nem vegye s hogy (akár hiszik, akár nem hiszik) meg ne csókolja piros kis orcáját, amitől az még egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is sírt miatta.
Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.
– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó! hajsó! Ugye, te is szereted a Lapajt?
A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést, és aztán egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap aranyos sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot ehhez az édes hunyorításhoz.
Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni, magával hurcolta a sziklákra, s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket fosztogatott ki a mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a déllel cserélte volna ki magát.
Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öregasszony. Azok, kik azt hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai többnyire mérföldekre terjednek, s maga a nemes helység gyakran oly messze esik a „laz”-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messzi útra megy, ünnepélyesen búcsúzik el családjától, ha a kukoricásföldjét megnézni kirándul.
A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messziről elkezdett kiabálni:
– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról, édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafővel; hoztam nekik tarisznyát is.
– A gyermek alszik – mondá Lapaj, egy galagonyabokor felé mutatva –, nem lehet fölkelteni.
– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princ-e vagy princessz?
– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!
És a vad ember ellökte az asszonyt, s gyöngéd tekintetet vetvén az alvóra, mellé ült, s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos szuszogását.
– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember! De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. Nono, Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy talán be sem érek ma.
– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége – mondá nevetve Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.
– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz hát belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.
S könnyen meg is tette volna, amit ígért, ha a gyermek véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.
Lapaj fölvette a bokor árnyékából, s odanyújtotta a vénasszonynak. Szinte szomorú volt az arca, mikor ezt tette, keblében sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.
A kisded nyugtalanul mozgott új helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó aszott karok birtokosára, s annak arcától nyomban ríva fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.
Az ellen nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A boldogtalan kis teremtés megszűnt sírni, s szorosan odasimult a vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.
Lapaj meg volt indulva, és nem bírt szólni semmit, csak a kezével integetett Agnisának, hogy ne nyúljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott, s szemében egy könnycsepp jelent meg – egy könnycsepp.
Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegeződött a földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.
És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tőle.
Nyugodtan lépett Agnisához, s kezét annak vállára helyezvén, a megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:
– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.
– Hogy érted azt, Lapaj fiam?
– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém.
S azzal elfordult az ámuló asszonytól, és csendes, nyugodt léptekkel ballagott be kunyhójába.
Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.
Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett és nem fázott, hanem aztán?... Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kínálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.
Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.
Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés, s Lapajból kínos elhatározást facsart ki.
Fölkapta a kisleányt a karjaiba, a dudát a vállára, s először életében őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik hegyről a másikra hágtak.
Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.
– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend?
– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.
– Nyitom már – hangzott belülről –, dehogynem nyitom. Ejnye no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen növény is terem már a lazokban?
– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyújts tüzet a kályhában, és adj tejet: szaporán járjon a lábad!
Csakhamar vidám tűz pattogott, s a gyermek jóízűen szürcsölte a tejet.
– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő dudán – eladom.
– Mit ad el kend?
Lapaj a világért sem bírta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:
– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.
– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott pénz volna a kend dudájáért.
Istók arcán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá, és mélyen sóhajtott.
– Pedig – hebegé szaggatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám.
– Nos! Ugyan mit kérne érte?
– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagy félénken, mintha már maga is sokallná – egy eleven anyakecskét.
Éliás az emberbaráti jóakarat gúnyájába (rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rőt arcát.
– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze sem tiszta, s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgyhogy most dacból erőnek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.
A kívánt dolgok hamar elő voltak teremtve. Istók könnyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még egyszer elfújta a legkedvesebb nótáját utoljára.
Oly szépen hangzott, mint még soha. A Pokolka bőre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés híja, hogy táncra nem gyullasztotta, míg a gyermek arcára vidám, játszi mosolyt ültetett.
Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a „lazok”-ba.
Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen halgatta mind a kettőt, mintha értené.
Az a pogány Filcsik
Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőrgallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: „Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az „Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma?” „Járjanak kendtek mezítláb!”
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
Hát ’iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyerekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: „nem ismeri a kisasszonyt”, leakasztotta a bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy viszsza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a „Patyolat-inghez” ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: „Apám, édesapám!”
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony kő van az öregembernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg azután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik, éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre.
Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancs-alja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna... lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is... Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüstcsat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-inghez”. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a „kuncsaft”-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt.
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától...
– Nekem nincs leányom!
– Velem jön, punktum.
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása mióta él.
– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke!
– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatalúr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
– Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...
– Beszéljen, kend.
– Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.
– No hát, lopassa el, kend, minél előbb!
’Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy őrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntösét.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, s íme – reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ing”-ből, lakását feltörve, s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: „Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?”
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beismerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
– Ott van a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva. – Vigye el!
Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott.
A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz, és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegett utána, hogy „Pogány”.
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebéből, megtömte, rágyújtott és leült a földre – az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték, és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Azzal felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öregember pedig bunda nélkül, és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már, s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnének, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.