In Horatium

Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!

ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha

nem hallott verseket ma, múzsák

papja, erős fiatal füleknek.

Nézz fel az égre: barna cigány ködök -

nézz szét a vízen: fürge fehér habok

örök cseréjükért hálásak

halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

A láng is hullám. Szüntelenül lobog

főnix-világunk. Így nem is él soha,

mi soha meg nem halt. Halálnak

köszönöd életedet, fű és vad!

Minden e földön, minden a föld fölött

folytonfolyású, mint csobogó patak

s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,

így akarák Thanatos s Aiolos.

Ekként a dal is légyen örökkön új,

a régi eszme váltson ezer köpenyt,

s a régi forma új eszmének

öltönyeként kerekedjen újra.

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértéken zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

Minden a földön, minden a föld fölött

folytonfolyású, mint hegyi záporár,

hullámtörés, lavina, láva

s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd

el restségednek ónsulyu köntösét,

elégeld már meg a megelégedést,

légy könnyű, mint a hab s a felhő,

mint a madár, a halál, a szél az.

Görnyedt szerénység, kishitű pórerény

ne nyomja lelked járomunott nyakát:

törékeny bár, tengerre termett,

hagyj kikötőt s aranyos középszert

s szabad szolgájuk, állj akarattal a

rejtett erőkhöz, melyek a változás

százszínű, soha el nem kapcsolt

kúsza kerek koszorúját fonják.

Antik szerelem

A szeretőm fiús, görög leány,

Lányos, török fiú, ki egykor élt,

Ahol tajtékot Aagis öble hány.

És Athenben született auzgewélt,

De most közöttünk jár, bár ő egy antik,

Kihez ma lelkem esdve így beszélt:

"Ó kancsók kincse, ó görög romantik,

Orsók korsója, drágamívű borsó,

Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

"Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,

Dús, dőre dátum és dalos dativusz,

Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

"Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,

Beteg bolyongó, béna bink balán...

És szólt a lány, gradus genitivusszal:

"Mi, hát nekem bajuszom van talán?"

S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,

Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

"De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,

Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,

Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

"Az ember végre még sincs csupa fábul,

Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?

Eriggyen, mert rugok beléje hátul. -

(S megint előlről.)

Így írtok ti

Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy "Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem" című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami "B"-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium igekötők, szócsavarok és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak "A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar" című munkájában is fölemlítvék. Versei főleg a Nyugatnál jelentek meg: legutolsó kötete, a "Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik" című, hosszú feltűnést keltett.

Jónás könyve

Jón 1

Jón 1.1

Az Úr szózatot intézett Jónáshoz, Amittai fiához:

Jón 1.2

"Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagy városba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott."

Jón 1.3

Jónás el is indult, de azért, hogy Tarsisba meneküljön az Úr színe elől. Lement Jaffába, és talált is egy hajót, amely Tarsisba készült. Megfizette az útiköltséget, és beszállt, hogy elmenjen velük Tarsisba az Úr színe elől.

Jón 1.4

Az Úr azonban nagy szelet támasztott a tengeren. Hatalmas vihar támadt a tengeren. A hajó már-már összezúzódott.

Jón 1.5

A hajósok megrémültek, és isteneikhez imádkoztak. A hajó rakományát mind a tengerbe dobálták, csakhogy könnyítsenek rajta. Jónás lement a hajó aljába, és mélyen elaludt.

Jón 1.6

A hajóskapitány megszólította: "Miért alszol? Kelj fel, és imádkozz Istenhez! Talán megemlékezik rólunk, s nem kell elvesznünk!"

Jón 1.7

Majd így szóltak egymáshoz: "Vessünk sorsot, hogy megtudjuk, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem!" Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett.

Jón 1.8

Erre megkérdezték tőle: "Kérünk, mondd el nekünk, miért tört ránk ez a szerencsétlenség? Mi a foglalkozásod, honnan jöttél, hol a hazád, melyik néphez tartozol?"

Jón 1.9

Így felelt: "Héber vagyok, az Urat, az egek Istenét tisztelem, aki a tengert és a földet teremtette."

Jón 1.10

Nagy félelem fogta el az embereket. Megkérdezték tőle: "Miért tetted ezt?" Az emberek ugyanis megtudták, hogy az Úr színe elől menekül, mert elbeszélte nekik.

Jón 1.11

Aztán megkérdezték tőle: "Mit tegyünk veled, hogy a tenger lecsendesedjék?" Mert a tenger még mindig zúgott és háborgott.

Jón 1.12

Azt felelte nekik: "Fogjatok meg, és vessetek a tengerbe, akkor lecsendesedik a tenger. Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok ez a hatalmas vihar."

Jón 1.13

A férfiak evezni próbáltak, hogy visszatérjenek a szárazföldre, de nem sikerült, mert a tenger zúgott és háborgott.

Jón 1.14

Erre az Úrhoz kiáltottak: "Kérünk, Urunk, ne vesszünk el e miatt az ember miatt! Ne szálljon ránk igaz ember vére! Hisz te vagy az Úr, aki úgy tettél, amint neked tetszett!"

Jón 1.15

Aztán megfogták Jónást, és a tengerbe vetették. A tengernek azonnal megszűnt a háborgása.

Jón 1.16

Az embereket elfogta az Úrtól való félelem. Áldozatot mutattak be az Úrnak, fogadalmi ajándékokat szenteltek neki.

Jón 2

Jón 2.1

Az Úr odarendelt egy nagy halat, hogy nyelje el Jónást. Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában volt.

Jón 2.2

A hal gyomrában Jónás így imádkozott az Úrhoz:

Jón 2.3

Szorongattatásomban az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott; az alvilág gyomrából kiáltottam, és ő meghallotta hangomat.

Jón 2.4

A mélybe vetettél, a tenger mélyére, körülvett az áradat; örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem.

Jón 2.5

Így szóltam: Elvetettél színed elől. Bárcsak meglátnám még szent templomodat!

Jón 2.6

A vizek torkomig hatoltak, körülvett a mélység, hínár borítja fejemet

Jón 2.7

a hegyek tövében. Leszálltam a föld alatti országba, a régmúlt idők népei közé, de kimentetted a pusztulásból életemet, Uram, én Istenem!

Jón 2.8

Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra emlékeztem, és imám eljutott színed elé, szent templomodba.

Jón 2.9

Akik mihaszna (bálványokat) szolgálnak, elfordulnak az irgalmasságtól.

Jón 2.10

Én azonban a dicséret szavát mutatom be neked áldozatul; teljesítem, amit fogadtam, mert az Úrtól jön a szabadulás.

Jón 2.11

Az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra.

Jón 3

Jón 3.1

Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz:

Jón 3.2

"Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!"

Jón 3.3

Jónás fölkelt és elment Ninivébe az Úr parancsa szerint. Ninive nagy város volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta.

Jón 3.4

Jónás bement a városba, egynapi járásnyira, és hirdetni kezdte: "Még negyven nap, és Ninive elpusztul!"

Jón 3.5

Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsik egyaránt zsákruhát öltöttek.

Jón 3.6

Amikor a szózat eljutott Ninive királyához, ő is leszállt trónjáról, levetette palástját, és zsákruhába öltözve hamuba ült.

Jón 3.7

Aztán a király és a főemberek parancsára kihirdették és elrendelték Ninivében: "Ember és állat, ökör és juh semmit se egyék, ne legeljen, és vizet se igyék.

Jón 3.8

Öltsön zsákruhát ember és állat, és harsány hangon könyörögjön az Istenhez. Mindenki hagyja el gonosz útjait és a rosszat, amit a keze végbevitt.

Jón 3.9

Ki tudja, hátha irgalmas lesz és újra megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell elvesznünk!"

Jón 3.10

Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg.

Jón 4

Jón 4.1

Jónáson nagy szomorúság vett erőt, és haragra gerjedt.

Jón 4.2

Így imádkozott az Úrhoz: "Ó Uram, vajon nem megmondtam-e ezt már akkor, amikor még otthon voltam? Azért akartam Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes, aki megbánja a rosszat.

Jón 4.3

Most azonban vedd el tőlem az életemet, mert jobb nekem a halál, mint az élet."

Jón 4.4

Az Úr így felelt: "Azt hiszed, jogos a haragod?"

Jón 4.5

Jónás kiment a városból, és leült a várostól keletre. Csinált magának egy sátort, és annak árnyékában ülve figyelte, hogy mi fog történni a várossal.

Jón 4.6

Az Úr parancsára egy ricinusbokor nőtt Jónás fölé, árnyékot vetett a feje fölé, és megvédte a rosszulléttől. Jónás nagyon megörült a ricinusnak.

Jón 4.7

Másnap hajnalban azonban az Úr egy férget rendelt oda. A féreg megrágta a ricinust, úgyhogy kiszáradt.

Jón 4.8

Amikor aztán fölkelt a nap, az Úr forró keleti szelet támasztott, s a nap is hevesen tűzött Jónásra. Olyan rosszul lett, hogy a halált kívánta magának: "Jobb nekem a halál, mint az élet!"

Jón 4.9

Ekkor az Isten így szólt Jónáshoz: "Azt hiszed, jogos a haragod a ricinusbokor miatt?" Azt felelte: "Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig!"

Jón 4.10

Erre az Úr azt mondta: "Bánkódsz emiatt a ricinus miatt, jóllehet nem is gondoztad és nem is nevelted. Az egyik éjjel felnőtt, a másik éjjel elpusztult.

Jón 4.11

Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között, és igen sok állat?"

Jónás könyve

"Első rész

Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj

Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:

szennyes habjai szent lábamat mossák."

Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,

de nem hová a Mennybeli akarta,

mivel rühellé a prófétaságot,

félt a várostól, sivatagba vágyott,

ahol magány és békesség övezze,

semhogy a feddett népség megkövezze.

Kerülvén azért Jáfó kikötőbe

hajóra szállott, mely elvinné őtet

Tarsis felé, s megadta a hajóbért,

futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet

és elbocsátá a tenger felett

s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor

ingó és hulló kék hullámfalakból,

mintha egy uj Ninive kelne-hullna,

kelne s percenként összedőlne újra.

Forgott a hajó, kettétört az árboc,

deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,

minden terhet bedobtak már a vízbe,

s míg arcukba csapott a szörnyű sóslé,

ki-ki a maga istenét üvölté.

Jónás mindent kiadva, elcsigázva,

betámolygott a fedélközi házba,

le a lépcsőkön, a hajófenékre,

s ott zuhant bódult félálomba végre,

gurítván őt az ázott, rengő padlat.

S így lőn, hogy a kormányos belebotlott,

a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:

"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?

Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves

istenedhez, talán ő megkegyelmez!

Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet

szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?

Mely város vall polgárának, büdös?

S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

S ő monda néki: "zsidó vagyok én

s az Egek Istenétől futok én.

Mi közöm nékem a világ bűnéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém:

senki bajáért nem felelek én.

Hagyjatok itt megbújni a fenéken!

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.

De ha kitesztek még valahol élve,

tegyetek egy magányos erdőszélre,

hol makkon tengjek és keserű meggyen

békében, s az Isten is elfeledjen!"

De a kormányos dühhel csapta vissza:

"Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?

Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?

Innen csak a tengerbe tehetünk ki!

Ki is teszünk, mert nem tűröm hajómon

az ilyet, akit mit tudom mi bűn nyom.

Már biztos hogy te hoztál bajba minket:

magad mondod hogy Isten átka kerget.

Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek

ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,

nehogy hajójuk süllyedjen miatta,

mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,

de nehezebb kit titkos súlyú bűn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött

és meglóbálták a tenger fölött.

"Vigyázz -- hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"

S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,

mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

S már a hajósok térdencsúszva, kétrét

görbedve sírtak és hálákat adtak,

könnyelmű áldozatokat fogadtak,

s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyűrűzött, mint a márvány.

Második rész

Az Ur pediglen készített vala

Jónásnak egy hatalmas cethalat

s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,

halat s vizet vederszám nyelve mellé,

minek sodrán fejjel előre, hosszant

Jónás simán s egészben úgy lecsusszant

gyomrába hogy fején egy árva haj

nem görbült, s ájultából csakhamar

fél-ébren pislogott ocsúdva, kába

szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

És így jutott a szörny-lét belsejébe,

vak ringások eleven bölcsejébe,

és lakozék három nap, három éjjel

a cet hasában, hol éjfél a déllel

egyforma volt, s csupán a gondolatnak

égre-kigyózó lángjai gyúladtak,

mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.

És könyörge Jónás az ő Urának

a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,

hallj meg, Isten! Mélységből a magasság

felé kiáltok, káromlok, könyörgök,

a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe

s tengered örvényébe vetteték be,

és körülvett a vízek veszedelme

és fű tekeredett az én fejemre,

bő hullámaid átnyargaltak rajtam,

és Egyetemed fenekébe hulltam,

a világ alsó részeibe szállván,

ki fenn csücsültem vala koronáján!

Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?

Kényedre hány-vet hánykódó vized

s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,

sűrűn szíván kopoltyúját a Halnak,

mely csupa verdesés és lüktetés volt,

s a vízből-szűrt lélekzet mind kevés volt,

a roppant haltest lihegve-dobogva

szokatlan terhét ide-oda dobta

kínjában, mig Jónás émelygve s étlen

tovább üvöltött a bűzös sötétben,

s vonítva, mint a farkas a veremben,

nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!

Sarak aljába, sötétségbe tettél,

ragyogó szemed elől elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilőttem

s a feketeség meghasadt előttem.

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!

Rejteztem én is elüled, hiába!

Utánam jöttél tenger viharába.

Engedetlen szolgádat meggyötörted,

magányos gőgöm szarvait letörted.

De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb előtte orcád.

Most már tudom hogy nincs mód futni tőled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelőlem,

habár e halban sós hús lett belőlem!"

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás meg visszarugott dupla talppal.

S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?

Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?

Besóztál görgő tengered savával

és csapkodsz, mintha játszanál csigával.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek:

de az én Uram akará hogy éljek.

Ebének kíván engemet a Pásztor

és megszabadított a rothadástól.

Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod

s csahos szókkal futok zargatni nyájad.

Mert imádságom elhatott tehozzád

és végigjárta a Magasság hosszát.

Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki éltét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti."

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,

ki Jónást a szárazra kivetette,

vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész

S monda az Ur Jónásnak másodizben:

"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.

Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,

s miként elédbe írtam, prédikálj!"

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,

melynek három nap volt járó vidéke,

három nap taposhatta azt akárki

s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, első nap kiére

egy sátrakkal telt, csillagforma térre

s az árusok közt, akik vad szakállát

és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,

ahol helyet vőn, kórusban nevették,

kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:

"Halld az Egek Urának Istenének

kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,

vagy kénkövekkel ég föl ez a város

s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

Így szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,

kimarjult arcán verítéke csorgott,

de az árusok csak tovább nevettek,

alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,

s Jónás elszelelt búsan és riadtan

az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

Másod estére másik térre ére,

a színészek és mímesek terére,

kik a homokon illegve kigyóztak

s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.

Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára

hágván, olyat bődült bozontos szája,

hogy azt hitték, a színre bika lép.

Mohón hökkenve némult el a nép,

míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:

"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!

Harminckilencszer megy le még a nap,

s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

S az asszonyok körébe gyültek akkor

s kísérték Jónást bolondos csapattal.

Hozzá simultak, halbüzét szagolták

és mord lelkét merengve szimatolták.

Így ért, az asszonyoktól közrevéve,

harmadnap a királyi ház elébe.

Ott már tudták és várták és bevitték

egy nagy terembe, hol arany teríték

mellett hevertek a Hatalmasok,

nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,

és meztelen táncoltak ott a szolgák

vagy karddal egymást ölték, kaszabolták

játékul. Jónást meg egy cifra oszlop

tetejébe tették, hogy szónokoljon

és jövendölje végét a világnak.

És Jónás akkor egy iszonyú átkot

kiáltva a királyra s udvarára

s az asszonyokra és a palotára

s a színészekre és a mímesekre

s az árusokra és a mívesekre

s az egész Ninivére mindenestül,

leugrott, és az őrökön keresztül

kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,

csarnokon, folyosókon és a kerten,

tavat megúszva, rácsokon lekúszva,

s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,

utcán és bástyán, falmentén szaladva

rohant ki Ninivéből a szabadba,

egyetlen látomással dúlt szívében:

hogy kő kövön nem marad Ninivében.

És méne a pusztába, hol a sáskák

a gyér fű szomjas zöldjét mind levásták,

hol aki a forró homokra lépett

jó saru nélkül, a talpa megégett;

ott megfogadta, harmincnyolc napig

böjtölve s imádkozva ott lakik

s nem mozdul, mígnem messze kénköves

lángoktól lenne lenn az ég veres

s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet

dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek

s úgy elpusztul minden ninivei,

maga és apja s anyja, fiai

s lányai, húga-öccse nénje-bátyja,

mint hajdan a Jeroboám családja.

S azontúl, harmincnyolcból visszamenve,

a napokat számlálja vala rendre,

kiáltozván az Úrhoz: "Halld, Hatalmas!

Híres Bosszúálló, szavamra hallgass!

Elküldtél engem, férgekhez a férget,

kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.

Én inkább ültem volna itt a pusztán,

sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.

De böjt s jámborság néked mint a pélva,

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni ahova te küldtél.

Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.

Lám, megcsúfoltak, Egek Alkotója!

Szolgádat pellengérre állították,

mert gyönge fegyver szózat és igazság.

Nincs is itt haszna szépszónak s imának,

csak harcnak és a hatalom nyilának.

Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,

harc és pusztulás prófétája lettem.

Harcolj velük hát, Uram, sújtsd le őket!

Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,

mert nem lesz addig igazság, se béke,

míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."

S elmúlt egy hét, és kettő, három, négy, öt,

és már a harmincnyolcadik nap eljött.

Jött a reggel és a dél és az este:

Jónás egész nap az ég alját leste.

S már a láthatár elmerült az éjben,

s egy árva ház sem égett Ninivében.

Negyedik rész

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik

szívben még Jónás szava kicsirázik

mint a jó mag ha termőföldre hullott,

s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.

S gondolta: "Van időm, én várhatok.

Előttem szolgáim, a századok,

fújják szikrámat, míg láng lesz belőle;

bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.

Jónás majd elmegy, de helyette jő más",

így gondolá az Ur, csak ezt nem tudtaJónás,

s azért felette megharaguvék,

és mondta: "Mikor ide kijövék,

s azóta napról-napra s egyre többen

jöttek a városból kérdezni tőlem,

kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,

hány nap van hátra még? S én számról-számra

közlém pontosan. S most szégyenben hagytál!

Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Bűnbánók jószándékát megzavartad.

Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!

Azért vágytam hajón Tarsisba futni...

Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,

minden gonosznak elváltoztatója.

De már az én lelkem vedd vissza tőlem,

mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve

a városból Jónás, ül vala szembe,

a város ellenébe, napkeletnek,

árnyékban, mert egy nagylevelü töknek

indái ott fölfutva egy kiszáradt,

hőségtől sújtott fára, olyan árnyat

tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,

hogy azalól leshetett Ninivére

fátylában a nagy fények fonta ködnek.

S örüle Jónás módfelett a töknek.

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett

a nagy Úristen egy kicsinyke férget,

mely a töknek tövét megrágta volna

és tette hogy indája lekonyulna,

levele megpörögve kunkorodna

s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:

nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.

S akkor az Isten szerze meleget

s napkeleti szárasztó szeleket

s lőn hogy a nap hévsége megsütötte

Jónás fejét, és megcsapván, felette

bágyadttá szédítette, úgyhogy immár

úgy érzé, minden körülötte himbál,

mintha megint a hajón volna; gyomra

kavargott, és gyötrőn égette szomja

s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,

mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban

méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban

a széleslombu, kövér tök miatt,

hogy hűs árnya fejedről elapadt?"

S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:

"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

És monda akkor az Isten: "Te szánod

a tököt amely egy éjszaka támadt

s egy másik éjszaka elhervadott;

amelyért kezed nem munkálkodott;

amelyet nem ápoltál, nem neveltél,

lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely

évszázak folytán épült vala fel?

melynek tornyai vetekedve kelnek?

mely mint egy győztes harci tábor terjed

a sivatagban, és utcái mint

képeskönyv amit a történet irt,

nyílnak elém? Ne szánjam Ninivének

ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?

A várost amely mint egy fáklya égett

nagy korszakokon át, és nemzedékek

éltek fényénél, s nem birt meg vele

a sivatagnak annyi vad szele?

Melyben lakott sok százszor ezer ember

s rakta fészkét munkálva türelemmel:

ő sem tudta, és ki választja széjjel,

mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bízd azt reám, majd szétválasztom én.

A szó tiéd, a fegyver az enyém.

Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.

Ninive nem él örökké. A tök sem,

s Jónás sem. Eljön az ideje még,

születni fognak újabb Ninivék

és jönnek új Jónások, mint e töknek

magvaiból új indák cseperednek,

s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi

az én szájamban ugyanazt jelenti."

Így szólt az Ur, és Jónás hallgatott.

A nap az égen lassan ballagott.

Messze lépcsős tornyai Ninivének

a hőtől ringatva emelkedének.

A szörnyű város mint zihálva roppant

eleven állat, nyúlt el a homokban."

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinéző ijedt őzike.

Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

aki hozzád imádkozott

fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az

oltár előtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én

s ő se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

életem a fojtogató

torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák

lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

nem is gondolva tereád.

Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,

hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

magasabb szellemek - de ti

csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.

Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

hozzátok, mint hozzád ma én

reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!

ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén -

mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifúlva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan olyan megadón

hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér ízét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.

Mint különös hírmondó...

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért

ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig

szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök

s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek

ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

1930. szeptember-október

s ha árnyat festesz a város falára,

az csak a hűvös havasoknak árnya,

mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.

Mi voltál ott? keresd tovább magad!

Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél

s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,

mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul

magad lelkét, lázadó siheder!

Más voltál ott is! más táj, messzebb útak

voltak még amik rajtad áthuzódtak

s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:

amit hoztál, csak annyira tied

mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.

Nem magad nyomát veted: csupa nyom

vagy

magad is, kit a holtak lépte vet.

A gazda bekeríti házát

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirossát, és a tejnél édesebb

levegőt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse –

Óh mi edzve karmosabb

öcsökhöz már, kincses tavalyból érkezett

bátyák magunk: mit, hízelegni a modern

szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.

Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad

zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák

nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e

lárma és rángás? Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd

a magvat ami megmaradt kincses tavaly

füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet

a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd

a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak

maradj a tavaly őre! s ha a jövevény

lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld:

»A Régi jobb volt!« – Hősi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

képégetők elől pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett

léckatonáid helyén élő orgona

hívja illattal a jövendő méheit.

Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik,

hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,

tőlem mindenki fut,

társaim elkerültek

mint idegen fiút,

idegent, megvetettet,

ki mindég mostoha,

kit senki sem szerethet,

nem is szeret soha.

Magányosnak születtem,

baráttalan vagyok,

így lettem, ami lettem,

mindentől elhagyott,

mindég a szenvedésre

vitézül víni kész:

magányosság vitéze,

magam ellen vitéz,

barangoló borongó,

ki bamba bún borong,

borzongó bús bolyongó,

baráttalan bolond.

Nekem nem volt barátom,

nem is lehet soha,

örökre már belátom,

maradtam mostoha

nincs szem, amely szememben

a lelket lelje meg,

szív, mely setét szívemben

lakozni nem remeg,

lelkekkel lelkesülni

lelkem hiába vágy

lelkeknek egyesülni

nincsen menyasszonyágy.

Téli dal

melyben a költő magát és társait

bányászokhoz hasonlítja.

Esik a hó, a dal ma megered

esik a hó

a kályha szíve halkan dobbanó

a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém

szimbolumokkal teljes költemény.

Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk

mondom bizony,

bár elfog gyakran a mélységiszony

s mint aki szédül tornyok ormain,

émelygünk ormos akna kormain.

A bánya mély, az akna piszkos ám

a bánya mély,

az akna piszkos, mint a szenvedély:

forró sötétben fénylő kincseket

keresünk míg valami eltemet.

S talán a víz temet bennünket el,

talán a víz,

talán a tűz, talán a viheder,

talán a föld, a kő; talán a jég,

talán a forró, fojtó bányalég.

Nő- s férfié, egyforma köntösünk

nő- s férfié,

mi nem kérdezzük, hogy melyik kié;

meleg ürben mezítlen dolgozunk

s tán drágakő lesz, amit felhozunk.

Tán drágakő lesz, amit felhozunk,

tán drágakő,

tán gyémánt, koronába illhető,

tán áldott szén, tán átkozott arany:

mi dolgozunk tovább, vigasztalan!

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatosan, hogy minden fűszál

lágy leple alatt egyenesen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyű, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze múltba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektől terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvető?

minek az árok, minek az apályok

s a felhők, e bús Danaida-lányok

s a nap, ez égő sziszifuszi kő?

miért az emlékek, miért a múltak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny fűszálat:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy –

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az omega s az alfa.

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör,

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be fúród:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fű magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete,

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Más szín a napfény vendég-máza,

a nap a színek piktora mind:

fekete belül a földnek váza,

nem a fény festi a fekete szint

karcsú sugárecsetével

nem:

fekete az anyag rejtett lelke,

jaj,

fekete, fekete, fekete.

Óda a bűnhöz

Elbízott erény! hizelegve gyávább

s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:

ámde nem tisztább! Az enyémet néked

ajzza, nemes Bűn,

még ifjú izmom. Neked égő csokrot

soha nem látott faju új virágból

áldozok, melyet szakadékok ormán

csentem a földből

vakmerő kézzel, veszedelmes úton:

bódító sötét liliom keresztjét,

vérvörös hunyort, s örökös virágu

áloe-pálmát.

Nem neked, természet öröklött bűne,

szerelem, romlás buja zöld hinára,

nem, gerincivó Cytherea, néked

mennyei kéjhölgy!

Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,

nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,

nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,

csökönyös önkény

s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy

szennyesládaját teletöltő! moslék!

hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték

nagy nevedet, Bűn!

Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,

te vagy az erős, te vagy a kiváló,

villogó fejszéd a sürűn járatlan

új utakat tör.

Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel,

mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,

kik kopott párnán a sötétben ülnek,

félnek a fénytől.

Ámde bátran én teneked szegődöm,

szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,

add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be

torna-olajjal!

Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!

Rontok, építek! Zuhanó szekercéd

fénye hullócsillaga tőlem ejlik,

mert te vagy a nagy,

te vagy az erős, te vagy új és bátor:

Gallián Caesart te vezetted át és

új aranymezőt kereső, te leltél

Ámerikára.