Tanár úr kérem (Részletek, A jó tanuló felel, A rossz tanuló felel)

A jó tanuló felel

A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; – szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?” kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg”, mondja az apa és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia Rémuralom történetét olvastam, mikor a Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraitélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erőfeszítésben kapkodnak lélekzet után – még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egész elernyed, és behúnyja a szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbujik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettőt lapoz, a K betűnél lehet – Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. De azután nagyot lélekgzik: egyszerre megállnak és a tanár becsukja a noteszt.

– Steinmann! – mondja egész halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll – a mellette ülő gyorsan kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma és mellékes, dekoratív szereplője egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.

– Hát – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes példát veszünk...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

– Vegyünk egy kúpot... – mondja a gróf.

– Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.

– Különben – mondja a tanár hirtelen ,– vegyünk inkább egy csonka gúlát.

– Csonka gúla – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése. A jó tanulónak be sem kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellett volna felelnie.

A rossz tanuló felel

Nem, másra nem lehet számítani igazán. Hiszen számított rá, persze, hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakból felelt, egykettedre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet kap fel a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: „Ápluszbészeráminuszbé – egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt fogja kérdezni, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek.”

Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer...” veszi a krétát. A tanár ránéz.

– Készült? – mondja a tanár.

– Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet és lenyiratja a haját.

– Hát akkor írja!

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

– Bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt, „éppen úgy, mint akkor éjjel”, mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet – de hogy mi lesz ebből?

Szép lassan és kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer vele. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még „á2”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.

Közben szép lassan ír – még mindig nem írta le. Hozzánemértő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

– A másodfokú egyenlet... – kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel nézi a táblát.

– A másodfokú egyenlet... – ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

– Készült? – mondja keményen és szárazon.

– Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

Tanár (széles gesztussal): Hát akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélekzetet vesz.

– A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk...

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és szédítő gyorsasággal kezdi:

– A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én készültem.

– Polgár Ernő – mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?

– A másodfokú egyenlet... – kezdi újra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

– A másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.

Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa... mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha fel nem fogott semmit... néhány mondatot jegyzett meg eddig s azokon úszott...

És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, résztvesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval nem adja meg magát.

Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és mégegyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok és pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama „felsőbb osztály” melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha.

Így írtok ti (részletek, Ady-, Babits-, Kosztolányi és Szabolcska-paródiák)

ADY ENDRE

MOSLÉK-ORSZÁG

(Megjelent német és francia fordításban is)

Jött értem a fekete hajó

Jött értem fekete vizen.

Álom-királyfit, vitt tova vitt

Moslék-országnak mentiben -

Fekete hajó, fekete vizen.

Moslék-ország, hajh, cudar ország,

Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém;

Hajh, Átok-város, Redves-ugar:

Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém?

Fekete vizeken jöttem én.

Vagyok a nyugati sirály -:

De magyarnak köpött ki a föld

Moslék-ország a nyakamon ül

Engemet Moslék-ország örökölt:

Nyöszörög a hájszagú föld.

Már nem megyek el, fekete hajó

Moslék-ország hagy’ örülj, szegény!

Laza ferdinen, laza ferdinen

Fekete vizen, fekete legény,

Hajh, kutyafáját, szomorú legény.

LEKÖPÖM A MÚLTAT

Leköpöm a múltat

A lélek-pókot, a cudart,

Leköpöm a lelkemet is,

Mert visszanyihog a múltba.

Én vagyok Málé király

Én vagyok Málé király

Holdfényes, szelíd arcom

Belelobog a nagy éjbe.

TÖRPE-FEJŰEK

Nem dolgozni jöttem ide

Nem dolgozni jöttem ide

Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?

Nehéz munka az enyém

Nehéz munka az enyém

Mi vagyunk az Új Undokak.

De jött hozzám egy törpe

De jött hozzám egy törpe

S kérdezte, mit akarok?

„Ti vagytok az Új Undokak

Ti vagytok az Új Undokak

Menjetek dolgozni ti is.”

Felgerjedt szittya vérem

Felgerjedt szittya vérem

S rászóltam Törpe-fejűre:

Hát maga megbolondult,

Hát maga megbolondult,

Hogy mindent kétszer mond,

kétszer mond?

ZÁPOLYA ÚR VALLATÁSA

Bíztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-bírásnak.

Hűhós, nagy estveledések,

Beh, én mindenről lekések!

Beh kallóznak már simó tenyerek,

Beh félvén-félek, beh mervén-merek!

Szent jóízét bővizű imáknak

Hagyom már mái Zápolyáknak,

Biztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-bírásnak.

BABITS MIHÁLY,a klasszikus

BABITS BIHÁLY

Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B”-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-, szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar” című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg: legutolsó kötete, a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik” című, hosszú feltűnést keltett.

A KLASSZIKUS GYOMORGÖRCSÖK CIKLUSBÓL

FUTURUM EXACTUM

Plutó e torzót márványból szoborta

Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó

Ó korzók, korza, őrző dunnaorzó

Mint ferde torta és megint retorta.

De Áfrikában fú az ántipasszát

És négerek masszálnak pántlimasszát

És ott az ég oly régi, égi méla.

S tán pápuákok pengetnek poros fát

S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát

S még él Balázs, még él a méla Béla.

ANTIK SZERELEM

„S megint előlről...”

A szeretőm fiús, görög leány,

Lányos, török fiú, ki egykor élt,

Ahol tajtékot Aagis öble hány.

És Athenben született auzgewélt,

De most közöttünk jár, bár ő egy antik,

Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:

„Ó kancsók kincse, ó görög romantik,

Orsók korsója, drágamívű borsó,

Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

„Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,

Dús, dőre dátum és dalos dativusz,

Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

„Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,

Beteg bolyongó, béna bink balán...

És szólt a lány, gradus genitivusszal:

„Mi, hát nekem bajuszom van talán?”

S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,

Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

„De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,

Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,

Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

„Az ember végre még sincs csupa fábul,

Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?

Eriggyen, mert rugok beléje hátul. -

(S megint előlről.)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen-Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen-Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.

„A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”

CÍMŰ CIKLUSBÓL

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok

Mint kósza lányok és hideg cselédek

Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett

Valamibe... s most tüszköl s fintorog

Mint trombiták és roppant trombonok

S a holdvilágnál szédelegve ferdül

Nehéz boroktól és aranyló sertül

Úgy lépek vissza mostan életembe

Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe

S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.

VIII

A kis edény.

Oly furcsa és merev.

Aranyhabos tó, emlék-temető

Emlékek ágya, ágyak ápolója,

Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya

Emléket emtet, engem temet ő

Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe -

És távoli, mély országokba int be

Mint folyt arany és mint ezer ezüst,

Oly bús, fehér, olyan igénytelen

Becéz, reámnéz és tréfál velem

Mint egy kis fehér legyező,

Csak rátekintek s igy szólok: ez ő.

A jó, szelid, a kedves, pici teknő -

De néha megnő -

És néha horpad s néha szétreped

És szerteszökken szörnyű fergeteg

És a homályban bőszen harsonáz

És akkora már, mint a ház

És ordítunk és sírunk: diadal

És ilyen fiatal

S mint kürtök öble s vérző trombiták

És néha vág.

És néha vég.

És néha olyan, mint az ég.

S mint longa, linga, lunga, lenge lég

(Még, még.)

És borzadunk az égbe, nyögve, sírva

És néha néz ránk -

És néha olyan, mintha verset írna.

XIII

Én nyafogok

Az életben, mint kevesek

Én nyifegek

Távol mezőkön bőrző levesek

Én nyühögök

Valami van, valami nincs

Én szepegek

Valami kósza, kótya kincs

Én szüpögök

Az éjbe, későn és korán

Én szipogok

Az orromon, e roppant trombitán.

Szabolcska Mihály: Egyszerűség

Nem hivalgó, cifra páva

Nem modern az én szívem.

Egyszerűség lakik benne

Mosolyogva szelíden.

Egyszerű, de tiszta nóták

Amiket én dalolok –

Mert a szívem súgja őket,

Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem

Egyszerűen, szabadon,

Mint a pintyőke madárka

Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemben fekszik

Azt dalolom, semmi mást:

Legelő, kicsiny birkáktól

Tanultam a versírást.

Egyszerű és tiszta nóta

Gólyafészek, háztető –

Nincsen benne semmi, ámde

Az legalább érthető.

A jó Isten egyszerűnek

Alkotta az eszemet,

Nincsen abban nagy modernség

Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szerető szív,

Messze égbolt, tiszta, kék –

Fulladjon meg Ady Endre

Lehetőleg máma még.