Dosztojevszkij írásművészetének lényegi vonása a lélektani ábrázolás. Ezért beszélteti állandóan szereplőit, ezért nincs azoknak a hagyományos értelemben vett jellemzése, jelleme, s ezért van kisebb jelentőségük a térnek, az időnek és a cselekvéseknek. Az is ebből fakad, hogy a regények cselekménye olykor megszakad, hiányos a történet. Sokkal inkább a cselekvések mozgatórugói, motivációi állnak középpontban, a helyszínek és az időbeli viszonyok pedig csak szükségszerű terei, kulisszái a jeleneteknek, ugyanakkor az egyes szereplők jellemzéséhez az író fölhasználja a környezetábrázolás eszközét. A szinte folyamatos beszélgetések, viták, monológok az elbeszélőt is „háttérbe szorítják”, többnyire névtelen tanúja, nem pedig cselekvő részese az eseményeknek, sok mindenről nem is tud.

Dosztojevszkij regényeiben – úgy tűnik – nem az elbeszélő mozgatja hőseit. A szereplők szinte öntörvényűen működnek a regények világában. A szereplők effajta „szabad mozgása” ritkán teszi lehetővé az események értékelését, megítélését. A Bűn és bűnhődés elbeszélője például csak az epilógusban nyilvánít véleményt, de az epilógus funkciója mégis inkább csak összegzésnek, mint sommás ítéletnek tűnik.

Különös azonban az a mód, ahogyan Dosztojevszkij alakjai megnyilvánulnak. Beszédük a leggyakrabban nem természetes beszéd, eszméiket tételesen, gyakran szónokiasan fejtik ki. A kifejtett gondolatok jóval összetettebbek, filozofikusabbak egy átlagos, hétköznapi dialógushoz képest. E módszer lehetővé teszi, hogy a beszéd ne elsősorban a szereplőről „árulkodjon”, ne a jellemzés eszköze legyen. Ezért képviselhetik és közvetíthetik az író legfontosabb üzeneteit az idegesítő, szánalmas vagy épp ellenszenves mellékalakjai is.