Anton Pavlovics Csehov (1860–1904) novelláiban (6-os számú kórterem, Prisibejev altiszt, A csinovnyik halála, Kaméleon, Fájdalom, Bánatstb.) az orosz realista hagyományokat ötvözi a naturalizmussal. Több kötetet kitevő elbeszélései a századvég orosz valóságát tárják elénk, de a csehovi világból már hiányoznak a nagy formátumú hősök, és minden, ami Tolsztoj vagy Dosztojevszkij világában még érték volt, elpusztul, elrohad.

Alkotói módszerére egyrészt – miként a hozzá hasonlóan orvosi végzettségű Zoláét – a tudományos igényesség, tárgyilagosság, másrészt az átlagsorsok iránti nagyfokú érzékenység, együttérzés jellemző. Általában nem mond ítéletet, nem értékeli szereplőinek cselekedeteit, gondolatait. Szenvtelenül, de gyakorta az irónia, a finom gúny eszközeivel ábrázolja csetlő-botló hőseit, az elesetteket, szegényeket éppúgy, mint a csinovnyikokat vagy az élveteg semmittevőket.

Műveiben a tragikum és komikum gyakran elválaszthatatlanul összekapcsolódik, némiképp Gogol groteszk novelláinak világát idézve. A tragikus helyzeteket Csehov gyakran lírai eszközökkel oldja, történeteit át- meg áthatják a különös, melankolikushangulatok, ábrándok. Ezt a hangulatiságot ábrázolja megkapó megjelenítő erővel Nyikita Mihalkov orosz filmrendező az író novelláiból készített filmjében (Etűdök gépzongorára, 1976).

Csinovnyik: Eredetileg cári hivatalnok; kicsinyes, korlátolt bürokrata.

Gereben Ágnes: Csehov világa, Európa, Bp., 1980

Zinovij Papernij: Csehov, Gondolat, Bp., 1963