DRÁMAIATLAN DRÁMÁK

Drámáiban az orosz vidék üres, tespedő világát jeleníti meg, művei nem tragédiák és nem vígjátékok: drámaiatlan drámák, hisz a vegetatív szinten élő emberek életében még valódi konfliktusok sem alakulhatnak ki. A három nővér (1901), a Ványa bácsi(1897), a Sirály(1896) hősei magatehetetlen, értelmetlen életet élő, szürke emberek, nem sorsuk tragikus, hanem az a világ, amiben élnek.

Minden drámájában megvan minden lehetőség a tragédia megszületésére (konfliktushelyzetek, tragikus események stb.), de ahelyett, hogy az alaphelyzetekből tragédia bomlana ki, a konfliktusok elsikkadnak, ellaposodnak, megszűnnek, a tragikus események (öngyilkosság, tűzvész, párbaj) pedig semmilyen hatással nincsenek a szereplőkre. A Sirályról írta: „Forte kezdtem és pianissimóval végeztem, a színpadi művészet minden szabályával szemben.”

ROMANTIKUS FIGURÁK

Drámáiban a cselekvésképtelenségnek köszönhetően sok a tragikomikus figura, akiknek élete, küzdelme inkább vergődés, mint tett. A drámai feszültséget olykor lírai eszközökkel teremti meg. A szereplők vágyai, álmai eleve ellentétben állnak szánalmas élethelyzetükkel (alapszituáció), mely a cselekmény során fokozatosan egy másfajta reménytelen helyzetté alakul, megteremtve a lehetőséget, hogy a szereplők felismerjék életük elhibázottságát, kilátástalanságát, de ugyanakkor ez nem vezet katartikus végkifejlethez.

SZAKÍTÁS A DRÁMAI HAGYOMÁNYOKKAL

Csehov nemcsak a drámai konfliktus szintjén szakít a „színpadi művészet szabályaival”, hanem a cselekmény bonyolításában és időbeliségében is. Darabjainak egyik alapvető sajátossága, hogy a lényeges események a színfalak mögött, a felvonások között zajlanak, és az egyes felvonások között hosszabb idő is eltelik (a Sirályban például két év). A mozgalmas, feszült drámai akciók hiánya, a nem látható események, az időkeret tágítása lelassítják a cselekményt, s megnövelik a jelenetek, a megjelenített mindennapokhangulatánakszerepét.

ÁLTALÁNOS JELLEMZŐK

Csehov drámai művei a szerző saját értelmezése szerint komédiák, bár igen keserű az olvasó, a néző nevetése, hisz a nevetséges szituációk mögött komor kérdések sejlenek föl, elsősorban a jövővel kapcsolatban. Külön jelentősége van a szerző „áthallásainak” (allúzióinak) is. Nemcsak a világirodalmi párhuzamok (Shakespeare, Molière) vagy a konkrét utalások (a Ványabácsiban Asztrov egy Osztrovszkij-dráma jelenetéről beszél), hanem a szereplők által képviselt eszmék, gondolatok miatt is. Csehov gyakran ad szereplői szájába olyan gondolatokat, melyek Dosztojevszkij vagy Tolsztoj hőseinek eszméire, elméleteire emlékeztetnek. Míg azonban a két író alakjai hitelesen képviselik ezeket, addig Csehov drámáinak szereplői képtelenek e gondolatok értelmes képviseletére, legtöbbször csak a kérdések feltevéséig, megfogalmazásáig jutnak el, nem találnak válaszokat, melyeket kétségbeesetten keresnek:

„Élni fogunk! A zene olyan vidáman, olyan boldogan szól. És én azt hiszem, nemsokára megtudjuk, miért élünk, miért szenvedünk... Jaj, csak tudnám miért, csak tudnám miért?” (Olga; A három nővér,4. felvonás, zárójelenet)

Csehov drámáinak világa az értékek lassú, de megállíthatatlan pusztulását mutatja, a XIX. századi eszmék érvénytelenségét: Oroszország trojkája a csehovi értelmezés szerint a pusztulás felé rohan. A szerző szomorúan „gúnyolja ki” nagy elődeit, azok hőseit. Szomorúságának oka nemcsak a kiábrándultság és csalódás a régi eszmékben, hanem az, hogy a széteső világbannem lát kiutat.

Fontosabb színpadi művei még: Platonov(189),Ivanov (1887), Cseresznyéskert (1903).

Drámaiatlan dráma: a XIX. század végi modern dráma elnevezése; lényege: a dráma szakít a hagyományosnak számító arisztotelészi vagy shakespeare-i dramaturgiával, a drámai szituáció csökevényes, a hagyományos konfliktus elsikkad, epikus és lírai elemek vagy más művészeti ágak eszközei bontják meg az akció és dikció egységét; az átlényegítés legjelentősebb képviselője A. P. Csehov.

Allúzió: utalás a műben valamilyen meg nem nevezett fogalomra, eseményre vagy személyre; a szándékos ráutalás értelmét a megfejtéssel nyeri el.

Almási Miklós: A drámafejlődés útjai, Akadémiai Kiadó, Bp., 1969