A csinovnyik halála

Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrjevics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött Corneville-i harangok-ban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen”-nel. Igazuk van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme elöl a látcsövet, előrehajolt és... hapci!!! Amint tetszett látni – tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévő főtisztviselőjét ismerte fel.

„Ráprüszköltem!” – gondolta röstelkedve Cservjakov.

– Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”

Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok fülébe súgta:

– Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem... nem szándékosan tettem...

– De kérem, semmi az egész...

– Bocsásson meg, az Istenre kérem. Igazán nem... igazán nem akarattal!

– Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!

Cservjakov még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott, és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. A szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:

– Az imént leprüszköltem, mélts... uram... Bocsásson meg... Én igazán Nem azért, hogy...

– Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! – szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó álkapcsát.

„Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölség – gondolta magában Cservjakov, és gyanakodva pillantott a tábornokra. – Szóba se akar állni velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem... Hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!

Cservjakov hazaérkezvén előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy vélte, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.

– Tudod mit, mégiscsak menj el hozzá bocsánatot kérni – ajánlotta azután. – Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.

– Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de valahogyan furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot.

Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz, bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.

– Tegnap az Árkádia Színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts... uram... – kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó. – Tüsszentettem és véletlenül... lefröcsköltem... Bocs...

– Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat...

Nos, mit kíván? – fordult a tábornok a soron következő kérelmezőhöz.

„Szóba sem áll velem! – gondolta Cservjakov elsápadva. – Tehát haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki magyaráznom...”

Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett, és megindult belső szobái felé, Cservjakov utánavetette magát:

– Mélts... uram! – motyogta. – Ha zaklatni bátorkodom a mélts... urat, úgy az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tette, ezt méltóztatik tudni!

A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett.

– De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! – recsegte, és azzal eltűnt az ajtó mögött.

„Már hogyan csúfolódnék? – morfondírozott Cservjakov. – Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagyúr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg, nem kérek többé bocsánatot ettől a nagyképű alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!”

Eképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Ámde nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogy sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégiscsak személyesen kellett elmennie hozzá, kimagyarázkodni.

– Tegnap nem azért zaklattam mélts... uram – motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte –, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefröcsköltem mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts... uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hova lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...

– Takarodjék! – hördült fel a tábornok, elkékülve, és egész testében remegve.

– Tes-séék? – Kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldozva Cservjakov.

– Takarodjék!! – ismételte a tábornok, és dobbantott lábával.

Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, a vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és... meghalt!