A vers A Romlás virágai kötet egyik híres alkotása, a kötet elejére sorolt programvers. A kötetben összesen hat ciklus szerepel, az első – Spleen és Ideál – a legterjedelmesebb. Ezt követi a Párizsi képek, majd A bor, A Romlás virágai,Lázadás és végül A halál. A kötet a szerző szándéka szerint A pokol tornáca címmel jelent volna meg, Baudelaire csak kiadója kérésére változtatta meg az eredeti címet.
A ciklusokba szerkesztett kötetkompozíció a korábbi évszázadok költészetében is előfordult, Baudelaire tematikus kompozíciós modellje szolgált mégis alapul az európai impresszionista-szimbolista költészet néhány alakja (pl. Rilke, Ady) számára.
A költemény versformája az egyik legzártabb, klasszikus forma – a szonett.Baudelaire számos költeményéhez választotta e formát s a többi impresszionista költő életművében is gyakori. A forma zártsága, rövidsége, kötöttségei (szótagszám, rímképlet) látszólag mond csak ellent az impresszionizmus konvencióellenességének. Éppen azt hangsúlyozza, hogy nem a hagyományos formák megbontása, széttörése az új költészet lényege – a tartalmi és stilisztikai újítások tökéletes összhangban állhatnak a szigorú, kötött formával.
A Szabó Lőrinc fordításában legismertebb vers témáját tekintve is klasszikusnak mondható. A téma ugyanis a természet, a természet harmóniája, a természet alkotó elemeinek, illetve az embernek és a természetnek viszonya. Baudelaire versének indító kijelentése sok szállal kötődik a korábbi századok allegorikus természetértelmezéséhez: a természet templom (a fák e templom oszlopai), szent hely, Isten földi „lakhelye”. A templomba lépő ember, amíg ismerte a rítust, amíg részese volt a kultusznak, addig tudta, hogy hol a helye ebben a világban. Baudelaire „embere” csak vendég, számára az élő természet már csupán jelkép („Jelképek erdején át visz az ember útja...”), az ember oly mértékben távolodott el a természettől, hogy a jelképes jelentés már elhomályosítja a valóságot. A hagyományos szimbolikus-allegorikus jelentés (erdő – élet, pl. Dante) így Baudelaire versében már egészen új értelmet nyer.
A természet tökéletes egységének, a minden mindennel való összefüggésének titokzatossága fogalmazódik meg a második szakaszban. A fény és a sötétség (éjszaka) ellentétpárja jelképezi a harmóniát (hasonlóan a taoista jan-jing szimbólumhoz). A természet harmóniájának hordozói azok az ingerek, melyek érzékelésére minden ember képes: színek, hangok, illatok. Az érzékelés szféráját előtérbe hozó fogalmak mintha azt is jeleznék, hogy a világ megértése, megközelítése nem szellemi feladat: a dolgok legmélyén lévő titokzatos harmónia kulcsa az „egymásba csendülő” szín, hang, illat érzékelése.
A mindvégig semleges,személytelen beszélő a szonett szextettjében különleges illatokat sorol fel: a szinesztéziák meghökkentő képzettársításai (pl. „oboa-édes”) és a metonimikus, jelzős azonosítások (győzelmes, romlott, gazdag) mellett a markáns illatú illatalapanyagok (ámbra, mosusz, tömjén, benzoé) felsorolása különleges hatást kelt, hisz a szagok, illatok tulajdonképpen felidézhetetlenek.
A vers eddigi lassúbb ritmusát (áthajlások) gyorsító felsorolás (ismétlés) szerepe a kiinduló motívumhoz való visszatérés. Egyes szavak, szókapcsolatok aszszociatív-visszaidéző ereje egyértelmű (tömjén, végtelen kapui, templom, természet), s a záró sor extatikus ég felé törekvését készítik elő: a végtelen, örök természet visszhangja zeng test és lélek harmóniájában. Az emberben tehát él ez a harmónia, ha „átengedi magát” a természetnek, akkor képes ezt a kapcsolatot újra érzékelni, érteni. A „vendég – ember” a maga által teremtett jelkép-erdőből (az átértelmezett világból) e kapcsolatok segítségével találhat vissza a való természet világába –melyhez maga is hozzátartozik –, így lelheti meg önmagát.
taoizmus: távol-keleti eredetű világvallás
szonett: 14 sorból álló jambikus lejtésű műforma; két négy és két háromsoros egységből áll, rímképlete többféle lehet, pl. abab abab ccd eef; abab abab cdc dcd. Jelentős szonettköltők: Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, a magyar irodalomban: Babits Mihály, József Attila, Szabó Lőrinc stb. Speciális fajtája a szonettkoszorú: 15 szonettből álló verscsoport, amelyben az egyes szonettek utolsó sorai a következő szonett kezdősorai lesznek; a 14 „különleges” sorból épül fel a 15. ún. mesterszonett (pl. József Attila: A kozmosz éneke)
metonímia: szókép; két dolog (fogalom) térbeli, időbeli, anyagbeli vagy ok-okozati érintkezésén alapuló névátvitel