Az Egy dög című költemény a meghökkentés paradox verse. A közhelyszerű indító jelenet (a szerelmesek felidézett hajnali sétája) varázsát hirtelen, váratlanul töri szét a halál valóságának iszonyatos látványa. A meghökkenést tovább fokozza a beszélő gyönyörködése az undorító látványban. Kéjes részletességgel, naturális pontossággal tárul föl (konkrétan is) a pusztuló, bűzlő ocsmányság.

A beszélő évődése kedvesével („Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt”,„azt hitted, elájulsz bele.”) s a meglepő képzettársítások („A nap sugarai tán azért tündököltek..., / hogy atomjaiban adják vissza a Földnek / azt, amit azegybekötött.” / S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra / nézett alá az ég szeme”;„S mindez áradt, apadt, mint ahullám...”;„S e világ muzsikált...”) undort keltőek, mégis kifejeznek valami mélyebb igazságot is. Nem a látvány, a valóság a lényeges és fontos, hanem amit magában rejt, ami „mögötte van”.

A „sokszorozott életre” kelő tetem, az élő vonásait már szinte teljesen elvesztő dög („A széteső alak már-már nem volt, csak álom...”) élet és halál összefonódásának, elválaszthatatlan egybetartozásának jelképe (a kilencedik szakasz „élőképe” a „halálból táplálkozó életet” mutatja). A halál, a pusztulás ünnepélyes és meghökkentően szép aktusa a születésnek, az életnek. A halál mozdulatlanságát és a látvány szörnyűségét az élet mozgásai, dinamikája átlényegítik, a hetedik és a nyolcadik szakasz párhuzamai már erre a magasabb rendű összefüggésre vonatkoznak.

A költemény első nyolc szakasza tulajdonképpen csak előkészíti a vers zárlatát, az utolsó három strófát. Az ezeddig talán elsősorban meglepő, meghökkentő gondolatok ebben a három versszakban nyerik el végső, mélyebb és teljesebb értelmüket. A kilencedik versszak lezárja az élményről szóló gondolatsort, még egyszer a valóságot, az átélt szörnyűséget idézi fel.

Az utolsó három szakaszt gondolatjel vezeti be, mintegy azt is jelezve, hogy nem az élmény összegzése következik, hanem egy ahhoz kapcsolódó új gondolatsor. Élet és halál borzalmasan szép egysége mindenre, mindenkire vonatkozik, azonban az ember emlékezete képes a Szépség megőrzésére, így válhat a szépség örök érvényűvé, idővel, pusztulással szemben maradandóvá.

A beszélő közvetlenül kedveséhez szól, megszólítja, s a tizedik, tizenegyedik szakasz anaforikus szövegvariánsa fölerősíti a szokatlan azonosítást. A halott kedves megidézett képe a döggel azonosítódik, de csak azért, hogy a mostani szépség örökkévalóságát ellentételezze a halál borzalmas látványával. A paradox tétel lényege, hogy a konvencionális igazság – halál és élet összefüggése – nemcsak egy újabb, különös érvvel egészül ki, hanem alkalmat ad egy egészen más tézis kifejtésére. Végső soron ugyanannak a mélyebb összefüggésrendszernek – a mikro- és makrokozmosz titokzatos kapcsolatai, harmónia, egység – a gondolata, amely a Kapcsolatok című vers zárlatában is megfogalmazódik. A világ ilyen értelmű összefüggéseinek gondolata József Attila verseiben (pl. Óda, Eszmélet) jelenik meg.

anafora: "előismétlés" (gör.) szóból; retorikai és stilisztikai alakzat; az egymást követő mondatok / sorok / versszakok azonos szóval (szavakkal) való kezdése